„Megmondtam neki. Évekkel ezelőtt találtam egy levelet. Laureano kifizette a házam adósságát, és megígérte, hogy gondoskodik apádról. Aztán követelte, hogy figyelmeztessem, ha Tomás kinyitja a csomagtartót. Amikor teherbe esett, megparancsolta, hogy zárjalak ki. Azt mondta, ha beengedlek, mindent elvesz tőlem.”
– Nem szégyenből hagytál el – felelte Amália. – Azért hagytál el, hogy megtartsd a házadat, amit apám hallgatásából fizettem.
Celia megpróbálta megölelni, de Amália hátrált.
„Arról fogok tanúskodni, amit tudok” – ígérte a nő.
– Azért tedd, mert igaz, ne azért, hogy megbocsássak neked.
Celia tanúvallomást tett a bíró előtt. Átadott négy, Laureano által aláírt elismervényt, valamint egy levelet, amelyben a bíró arra kérte, hogy tartsa szemmel „Ignacio Becerra által hátrahagyott iratokat”. Vallomása nem törölte el a családi árulást, de megerősítette az ügyet.
A tüzet a kerületi központból kiküldött hatóság vizsgálta ki, mivel a helyi biztos üzleti kapcsolatban állt a Villaseñor családdal. Egy boltos megerősítette, hogy Julián előző délután kerozint vásárolt. Egy farmmunkás azt vallotta, hogy látta őt kora reggel visszatérni a nyergén a megfelelő bojt nélkül. Senki sem látta a pillanatot, amikor a tüzet okozta, de a bizonyítékok elegendőek voltak ahhoz, hogy eljárást indítsanak, és megtiltsák neki, hogy megközelítse El Encinalt.
Don Laureano egy olyan dokumentummal próbált válaszolni, amelyben nagyapja, Ignacio állítólag kölcsön fejében engedte át a földet. A dokumentum réginek tűnt, de egy olyan tisztviselő pecsétjét viselte, aki 1896-ban, a ráírt dátum után foglalta el a pozíciót. A hamisítás teljesen tönkretette a védelmét.
Ahogy a folyamat kibontakozott, Mateo termése egy részét eladta guadalajarai kereskedőknek, hogy megkerülje a helyi blokádot. Amalia átszervezte a számlákat, és felfedezte, hogy a növényi maradványok, az aprított nopalék és a maradék gabona összekeverésével etethetik a szarvasmarhákat. Hetekig dolgoztak, bizonytalanul, hogy képesek lesznek-e fenntartani a ranchot, de már nem érezték magukat két idegennek, akiket a balszerencse egyesít.
Egyik este Amália Mateót találta, aki éppen a húgáé volt bölcsőt javítgatta.
– Nem kell ezt csinálnod – mondta.
– Már eltört.
– Nem a kiságyról beszélek. Arról beszélek, hogy mellettem marad, amikor mindenki más megbünteti ezért.
Mateo letette a csiszolópapírt.
„Amikor megérkeztél, ennek a tanyának falai, szarvasmarhái és földjei voltak. Azért hívtam otthonomnak, mert nem tudtam, minek másnak nevezzem. Most már értem, hogy csak az a hely volt, ahol elbújtam.”
Amália leült vele szemben.
– Akkor most mi is van?
– A hely, ahol látni akarom, ahogy felneveli a lányát. Ha megengedi, hogy a közelben legyek.
Megsimogatta a kiságy szélét.
–Julian megtanított arra, hogy ne bízzak a szép szavakban.
– Akkor ne higgy nekem, amit mondok. Nézz rám, ameddig csak szükséged van rám.
Ez a válasz többet ért bármilyen eskünél.
A tárgyalás hét hónapig tartott. Don Laureano befolyását kihasználva késleltette a meghallgatásokat, és azt állította, hogy egy „becsület nélküli” fiatal nő nem érdemli meg, hogy ingatlanokat kezeljen. Amalia minden ülésen emelt fővel vett részt. Amikor Villaseñor ügyvédje azt sugallta, hogy terhessége erkölcsi alkalmatlanságot bizonyít, szót kért.
„A fiam hazugság után fogant, de a hazugság nem az enyém volt. Villaseñor úr elküldte a fiát, hogy bejöjjön a házunkba, keressen egy dokumentumot, és használja ki a bizalmamat. Ha itt a becsületről van szó, akkor azt ítéljétek meg, aki megcsalta, ne azt, aki hitt.”
A kifejezés még a tárgyalás vége előtt eljutott a piacra.
Az ítélet Amaliát ismerte el a 45 hektár jogos örököseként, és elrendelte Laureanónak, hogy adja vissza a raktárterületet, valamint számoljon el a kizsákmányolás éveiért. A bíró nem foglalta le az összes vagyonát, és nem is zárta azonnal börtönbe. Külön perekre kényszerítette hamisítás, fenyegetés és vagyonvesztés miatt. Elvesztette a raktárat, befolyásának nagy részét, és azok engedelmességét, akik félelmükben hallgattak.
Julián Aguascalientesbe menekült a gyújtogatás miatti tárgyalás előtt. Néhány hónappal később letartóztatták, miközben megpróbálta eladni valaki más öszvérét. A börtönből levelet írt Amaliának, amelyben beismerte, hogy apja kérésére kereste meg, és arra kérte, hogy ejtse a vádakat cserébe a gyermek elismeréséért.
Amália tárgyalás megkezdése nélkül visszaküldte a levelet.
– A lányomnak nincs szüksége annak a férfinak a vezetéknevére, aki a születése előtt használta.
Azon a napon, amikor a törvényszéki tisztviselő elhelyezte a bírói pecséteket a raktáron, a San Jerónimo tér zsúfolásig megtelt. Don Laureano kijött, sértegette Mateót, és Amaliára mutatott.
–Mindez egy nő miatt, akit az utcáról szedtek fel.
Mateo előrelépett, de Amalia megszorította a karját. Maga akart felelni.
„Becstelennek nevezett, hogy eltussolja, hogy lopott a családomtól. Otthon nélkül érkeztem a tanyára, de Ön névtelen maradt. Most már mindannyian tudjuk, melyik veszteség nyom többet a latban.”
Senki sem mert nevetni. A nép hallgatása nehezebb volt, mint a nyilvános megaláztatás.
Celia távolról figyelte az eseményeket. Amalia soha többé nem bánt vele ugyanúgy, bár megengedte neki, hogy ruhákat adományozzon a babának. A megbocsátás, ha mégis megtörténik, nem kötelességből fakad. Idővel és tettekkel kell majd felépíteni.
Miután visszaszerezte az ingatlant, Amalia elköltözhetett volna, és a raktár bevételéből élhetett volna. Ehelyett úgy döntött, hogy borászattá alakítja át, ahol a gazdák gabonát értékesíthettek anélkül, hogy elfogadták volna a Laureano által évekig használt manipulált mérlegeket. Az El Encinalt elkülönítette az örökségétől, és kérte, hogy minden döntést írásba foglaljanak.
