Lily Nathan szekrényében egy doboz Evan régi holmiját találta – baseballkártyákat, iskolai fotókat, egy természettudományos vásárra való szalagot, egy kempingezésről készült képeslapot. Mindegyik tárgyat úgy tartotta a kezében, mint egy-egy nyomot.

– Apunak volt szemüvege? – kérdezte, miközben a tizenkét éves Evan képére meredt, amint esetlenül mosolyog túlméretezett keretekkel.

Nathan elmosolyodott. – Egy évig. Utálta őket.

“Miért?”

„Azt mondták, úgy festettek tőlük, mint egy aggódó bagoly.”

Lily kuncogott. „Valóban úgy nézett ki, mint egy aggódó bagoly.”

Owen talált egy horpadást a garázs falán, és követelte a történetét.

Nathan megvakarta az állkapcsát. – Apád bedobott ide egy teniszlabdát, miután megmondtam neki, hogy ne tegye.

„Apa rossz volt?” – kérdezte Owen izgatottan.

– Ember volt – mondta Nathan. – És körülbelül hat percig mérges voltam. Aztán rosszul megjavította, és én megint mérges lettem.

„Hol van a rossz javítás?”

Nathan egy egyenetlen festékfoltra mutatott.

Owen áhítattal érintette meg. „Apa csinálta?”

“Igen.”

Owen úgy nézett a falra, mintha egy múzeumi kiállítás lenne.

A gyerekek nem csupán Nathannal találkoztak.

Rajta keresztül ismerkedtek meg az apjukkal.

Ez számított.

Láttam, és bár fájt, meg is nyugtatott.

A látogatásaim is folytatódtak, bár változtak. Néha az ügynökségnél találkoztam velük. Dr. Patel néha bevont terápiás foglalkozásokba, amikor a gyerekek kérték. Egyszer, mindenki engedélyével, egy parkban találkoztunk.

Most láttam először Lilyt futni.

Tényleg futni.

Ne siessen, mert valaki azt mondta neki.
Ne mozogjon gyorsan, hogy elkerülje a leszidást.
Fusson.

Göndör haja lobogott mögötte, miközben Owent üldözte a fűben. Mindketten hangosan nevettek, Nathan pedig úgy tett, mintha túl lassú lenne ahhoz, hogy utolérje őket.

Marco mellettem állt egy padnál, kezében egy papírzacskó szendvicssel.

– Mosolyogsz – mondta.

„Nem, nem vagyok az.”

„Az vagy.”

„Ne csináld furcsán.”

– Már most furcsa.

Rápillantottam.

A gyerekek felé biccentett. „Jó, de furcsa.”

Owen megbotlott és elesett, tenyerével előre a fűbe támasztva.

Mindenki egy pillanatra lefagyott.

Aztán Nathan nyugodtan odalépett. – Jól vagy, haver?

Owen a kezeire nézett.

Nincs vér.

Nincsenek könnyek.

Nathanre nézett. Aztán rám.

„Elestem.”

– Láttam – mondta Nathan.

„Bajban vagyok?”

Nathan leült mellé a fűbe. – Azért, mert leestem?

Owen vállat vont.

– Nem – mondta Nathan. – A fűben magányos a hely. Néha látogatóba jönnek az emberek.

Owen bámult.

Aztán nevetett.

Lily drámaian lehuppant mellé. „Én is látogatóban vagyok!”

Nathan eltúlzott nyögéssel zuhant vissza a fűre.

Hamarosan mindkét gyerek rajta nevetett, Marco pedig gyorsan elkapta a tekintetét.

Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy könnybe lábadt a szeme.

Azon a délutánon Owen adott nekem egy pitypangot.

Félig összetört volt.

– Az irodádba – mondta.

„Lehet, hogy az irodám nem érdemel ilyen szépet.”

„Akkor tedd máshova.”

„Jó tanács.”

Lily odaszaladt még hárommal. „Szükséged van egy virágcsaládra.”

Óvatosan vettem őket.

Azon az estén mind a négy pitypangot egy pohár vízbe tettem a konyhaszigetemen.

Abszurdnak tűntek ott a modern függőlámpák alatt, márvány, acél és csend veszi körül.

Úgy is tűntek, mint az első becsületes dekoráció a helyen.

A pendrive-ról szóló jelentés egy esős kedden érkezett.

Elise az irodájába hívott ahelyett, hogy az enyémbe jött volna.

Ez önmagában elég volt nekem.

A tárgyalójának üvegfalai voltak, és kilátás nyílt a folyóra. Mögötte az ég alacsony és ónszínű volt, alatta a víz nyugtalanul, sötét redőkben mozgott.

Egy igazságügyi elemző ült mellette, maga előtt becsukott laptoppal.

Maya videón keresztül volt jelen. Ahogy a bíróság által kirendelt csapat egyik képviselője is. Minden hivatalos, dokumentált és körültekintő volt.

Leültem.

Elise bevezetés nélkül kezdte.

„A meghajtó pénzügyi feljegyzéseket, szkennelt dokumentumokat, hangfájlokat és egy videóüzenetet tartalmaz Evantől.”

A kezem egyszer a karfákra szorult.

„Egy videó?”

“Igen.”

„Megnézted már?”

„Csak a helyszínelő csapattal.”

„Mi van rajta?”

Váltott egy pillantást az elemzővel.

„Elise.”

„A pénzügyi nyilvántartások arra utalnak, hogy Evan egy, az ikrek születése előtt létrehozott vagyonkezelői tröszt ügyében nyomozott. A trösztben Anna Vale Bennett, Claire családja és egy offshore struktúra is érintett volt, amelyről Evan évekkel ezelőtt figyelmeztetett téged.”

Lassan hátradőltem.

– Claire családja?

„A leánykori neve Whitcomb.”

Ismertem ezt a nevet.

Régi pénz. Csendes pénz. Az a fajta, ami alapítványokon, bizottságokon, magániskolákon és jótékonysági gálákon mozog anélkül, hogy valaha is túl éhesnek tűnne. A Whitcomb család nem volt elég hangos ahhoz, hogy hírhedt legyen. Ahhoz túl óvatosak voltak.

„Mit akartak Evannel?”

– Lehet, hogy nem Evannel kezdődött – mondta Elise. – Lehet, hogy Annával.

Az elemző kinyitotta a laptopot, és felém fordította.

„Meg tudjuk mutatni a videó elejét” – mondta. „A teljes aktát jelenleg felülvizsgálják az elfogadhatóság és a relevancia szempontjából, de Mr. Bennett egyes részeket közvetlenül önnek címzett.”

A képernyő egy másodpercre elsötétült.

Aztán megjelent Evan.

Élő.

Egy pincének vagy raktárnak tűnő helyiségben ült. A haja kócos volt, az arca soványabb, mint amire emlékeztem, kék szeme kimerültségtől karikás. Valahol a közelben egy kemence zümmögött.

A kamerába nézett, és megpróbált mosolyogni.

– Ryker – mondta.

Hangja éveken átívelően csengett, és jobban megütött, mint vártam.

„Ha ezt nézed, akkor vagy halott vagyok, vagy eltűntem, vagy kifogytam a lehetőségekből. Remélem, ez már a harmadik, de túl régóta dolgozom számokkal ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a valószínűséget.”