Felkapcsolt egy kis lámpát.

– Hé – mondta halkan, leguggolva. – Az új házak zavaróak éjszaka.

Owen megtörölte az arcát. – Elfelejtettem.

„Semmi baj. Minden nap elfelejtem, hová tettem a kulcsaimat.”

Lily szipogott. „A kulcsok nem félnek.”

„Még nem találkoztál a kulcsaimmal.”

A nő rámeredt.

Aztán egy halvány mosolyt villantott.

Nathan kikísérte őket a fürdőszobába, majd a konyhába vízért, végül pedig vissza az ágyba. Leült a földre a két kis ágyuk közé, amíg újra el nem aludtak.

Reggel felhívott.

– Maradtak – mondta csodálkozástól rekedt hangon.

A konyhámban álltam, és a rég elhervadt, de még mindig a pohárban lévő pitypangokat néztem.

„Megtették.”

„Attól féltem, hogy rosszul csinálom.”

„Meg fogod tenni.”

“Hasznos.”

„Rosszul fogod csinálni, és megjavítod. Úgy tűnik, ez a dolgod.”

Nátán csendben volt.

Aztán azt mondta: „Megkérdezték, hogy eljöhetsz-e legközelebb reggelire.”

Összeszorult a mellkasom.

„Áfonyával a tetején?”

“Nyilvánvalóan.”

A következő alkalom egy kora tavaszi szombat reggelen jött.

Nathan juharfája rügyezni kezdett. A levegőben nyirkos és friss illat terjengett, és Lily kinyitotta a bejárati ajtót, mielőtt kopoghattam volna.

– Késésben vagy – mondta a nő.

Ránéztem az órámra. „Három perccel korábban érkeztem.”

Ezen elgondolkodott. „Akkor Nathan bácsi késik a palacsintával.”

Nathan kiáltott a konyhából: „Hallottam.”

Owen Lily mögött jelent meg, fordított ingben és egyetlen zokniban. „A kapitány üzeni, jöjjenek be.”

Beléptem.

Nathan háza most nem volt csendes.

Az asztalon zsírkréták, az ajtó mellett apró cipők, egy rajz ferdén felragasztva a hűtőszekrényre, és egy lista Lily gondos kézírásával, amelyen ez állt:

HÁZISZABÁLYZAT

1. Nem szabad hazudni.
2. A kapitány leülhet reggelinél.
3. Ha valaki kilöni kezd, hozz szalvétát.
4. Senki sem távozik elköszönés nélkül.
5. Talán palacsinta szombatonként.

A negyedik számot tovább bámultam, mint a többit.

Nathan észrevette.

– Ő írta – mondta halkan.

Lily hallotta. „Ez egy jó szabály.”

– Ez a legjobb szabály a házban – mondtam.

Mosolygott.

Palacsintát ettünk áfonyával a tetején.

Nathan elégette az első adagot, és megpróbálta egy törölköző alá rejteni őket. Owen felfedezte őket, és kijelentette, hogy úgy néznek ki, mint a „szomorú holdak”. Lily ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is tiszteletben kell tartani őket, ezért Nathan egy külön tányérra tette őket, és emlékműnek nevezte.

Egy átlagos reggelen a rejtély odakint várt rájuk.

Lily az irodámról kérdezősködött.
Owen megkérdezte, hogy Marco öltönyben született-e.
Nathan megpróbálta befonni Lily haját, és olyasmit készített, ami kevésbé hasonlított fonatra, és inkább egy vihar utáni kötélre.

Lily gyengéden megpaskolta. „Javul az állapotod.”

Nathan meghajtotta a fejét. „A nagylelkűséged megtiszteltetés számomra.”

Reggeli után Owen elhozta hozzám a kapitányt.

„Látni akarja az autódat.”

„Tényleg?”

„Szereti a motorokat.”

Nathan nevetett. – Annak a medvének kibővült az érdeklődési köre.

Kint Owen óvatosan bemászott az autóm hátsó ülésére, a kapitány mellette ült. Minden gombról kérdezősködött. Lily az első utasülésen ült nyitott ajtóval, és úgy tett, mintha nagyon felnőtt lenne, míg Nathan a közelben állt a kávéjával.

Hónapok óta először engedtem meg magamnak, hogy elképzeljek egy olyan jövőt, amely nem válságra épül.

Nathan neveli őket.
Én látogatom meg őket.
Elise úgy tesz, mintha nem érdekelné őket, miközben túl drágák születésnapi ajándékokat küld a gyerekeknek.
Marco megtanítja Owent, hogyan álljon keresztbe tett karral, és ne mutasson hatást rá.
Lily megtanulja, hogy nem kell a szeretetet hasznossággal kiérdemelnie.

Nem az az élet volt, amire számítottam.

Jobb volt.

Aztán megszólalt a telefonom.

Elise.

Pár lépésnyire eltávolodtam.

“Igen?”

– A hangja fegyelmezett volt, de valami megváltozott a mélyén. – Visszaszereztük a sérült videó egy részét.

Visszanéztem a gyerekekre.

Lily nevetett, mert Owen véletlenül bekapcsolta az ülésfűtést, és azzal vádolta az autót, hogy ölelgeti.

„Mit írt?”

„Nem telefonon.”

„Elise.”

„Ryker, ne telefonon.”

A kezem megszorult a készülék körül.

– Annáról van szó?

“Igen.”

„Él?”

Szünet.

“Nem tudom.”

Nem erre a válaszra számítottam.

„Mit jelent ez?”

„Ez azt jelenti, hogy Evan azt hitte, hogy él, amikor felvette a videót. De azt is hitte, hogy valaki más használja a személyazonosságát.”

Elfordultam a háztól.

A juharfa ágai könnyedén mozogtak a szélben.

“Mi?”

„Vannak utazási feljegyzések, orvosi nyomtatványok, aláírt engedélyek. Némelyik valódinak tűnik. Némelyik nem. A megtalált töredéken Evan azt mondja, hogy Anna talán nem az egyetlen érintett.”

„Ki más?”

Elise kifújta a levegőt. – Van egy név, amit ellenőriznünk kell.

„Mondd el.”

Újabb szünet.

Aztán azt mondta: „Marisol Vale.”

Kerestem az emlékezetemben. Semmi.

– Anna húga?

– Ez a probléma – mondta Elise. – Hivatalosan Anna Vale egyke volt.

Mielőtt válaszolhattam volna, Lily kiszólt az autóból.

„Ryker! A kapitány talált egy titkos gombot!”

Megfordultam.

Felemelte a medvét, és nevetgélt, de én mozdulatlanná dermedtem.

A kapitány zöld szalagja kicsúszott a kezéből.

Alatta, a már kinyitott varrás közelében az anyagba nyomva volt valami, amit eddig nem vettünk észre.

Egy második cipzár.

Kisebb.
Mélyebbre rejtve.
Szinte láthatatlan, hacsak a szalag nem esett le pontosan a megfelelő irányba.

Owen előrehajolt, és tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Nem tudtam, hogy a kapitánynak van másik zsebe is – suttogta.

Nathan közelebb lépett, arcából kifutott minden vér.

Elise még mindig a fülembe beszélt.