Lily jelent meg először, haját két egyenetlen copfba fésülve. Owen mellé hajolt a képbe, a Kapitányt az egyik karja alá húzva.

Mögöttük egy sárga konyha terült el, rajzokkal a hűtőszekrényen.

– Szia – mondtam.

Lily félénken elmosolyodott. – Szia, Mr. Steel!

„Ryker jól van.”

Owen összevonta a szemöldökét. – Mint a motoros?

„R-rel.”

– Rrryker – mondta drámaian görgetve a hangot.

Lily kuncogott.

Megint ott volt.

Az a kis felvillanás a gyermekkorból.

Ragaszkodtam hozzá.

-Hogy ízlett a reggeli? – kérdeztem.

– Palacsinta – mondta Lily.

– Áfonyával – tette hozzá Owen. – De nem belül. Felül. Mert belül titokzatos.

„Emlékezni fogok rá.”

– Eszel palacsintát? – kérdezte Lily.

„Nem gyakran.”

“Miért?”

Nem tudtam olyan választ adni, ami egy gyerek számára is értelmes lett volna.

„Talán el is feledkeztem róluk.”

Owen aggódó arcot vágott. „Ne felejtsd el a palacsintát.”

– Nem – mondtam. – Kezdem érteni.

Maya halványan elmosolyodott valahonnan a kamera képén kívül.

A hívás hat percig tartott.

Utána másképp éreztem magam az irodámban.

Nem melegebb.
Még nem.

De tudatában a saját ürességének.

A következő héten a történet nem lett egyszerűbb.

Claire Bennett ügyvédje a repülőtéri incidenst gyásszal és ítélőképesség-vesztéssel járó mentális egészségügyi válságként fogalmazta meg. Evan halála után Claire túlterhelt volt. Anyagi terhek. Elszigeteltség. Támogatás hiánya. Pánikban vásárolt jegy.

Ennek egy része akár igaz is lehetett volna.

A bíróság nem adta vissza neki a gyerekeket.

Nem azonnal.

Egy ideiglenes intézkedéssel Lilyt és Owent nevelőszülőkhöz helyezték, amíg rokonokat nem találtak, és Claire-t kivizsgálták. Később, a javaslatok függvényében engedélyezték neki a felügyelt kapcsolattartást.

Amikor Elise elmondta, elégedettségre számítottam.

Egyiket sem éreztem.

Csak egy nagy bizonytalanság.

„Mi van Nathaniellel?” – kérdeztem.

„Még mindig keresek.”

– És Anna?

Elise habozott.

„Elise.”

„Nem találtam Anna Vale Bennett halotti anyakönyvi kivonatát.”

Lassan felálltam. „Claire azt mondta a gyerekeknek, hogy az anyjuk elment.”

„Lehet, hogy távollétre gondolt.”

„A gyerekek nem elemzik a jogi különbségeket.”

„Nem, nem teszik.”

„Hol van Anna?”

„Nem tudom. Vannak régi feljegyzések Oregonban. Aztán semmi aktuális nincs ezen a néven.”

„Találd meg őt.”

„Próbálkozunk.”

De a próbálkozás túl lassú volt.

Így hát azt tettem, amit tudtam, hogyan kell csinálni.

Nem fenyegetések.
Nem nyomásgyakorlás.
Semmi, ami árthatna az ügynek.

Erőforrás.

Tiszta engedéllyel és tisztább módszerekkel rendelkező nyomozókat alkalmaztam. További jogi kutatásokat finanszíroztam Elise-en keresztül. Felajánlottam, hogy fedezem a gyerekek terápiás költségeit a megfelelő csatornákon keresztül, először névtelenül, majd átláthatóan, amikor Maya elmondta, hogy a névtelen nagylelkűség megnehezítheti a bejelentést.

„A problémákat az akadályok elhárításával vagy megszokva” – mondta Maya telefonon.

„Ez helytelen?”

„Nem mindig. De ezek a gyerekek nem jelentenek megoldandó problémát.”

„Tudom.”

„Akkor emlékezz rá, amikor lassan haladnak a dolgok.”

Lassan.

Ez a szó az ellenségemmé vált.

A bíróság lassan haladt.
A dokumentumok lassan mozogtak.
A gyógyulás a leglassabban haladt.

Két hét után engedték, hogy meglátogassam a gyerekeket.

Felügyelet alatt. Egy óra. Családsegítő Szolgálat látogatószobája kanapéval, alacsony asztallal, játékokkal teli polccal és halványzöldre festett falakkal.

Tíz perccel korábban érkeztem, és hihetetlenül ideges voltam.

Marco észrevette.

„Tavaly tárgyalt egy miniszterelnökkel” – mondta.

„Nem voltak nála zsírkréták.”

„Amiről tudunk.”

Ránéztem.

Ritkán és röviden elmosolyodott.

Amikor Lily és Owen beléptek, megálltak az ajtóban.

Lily levendulaszínű pulóvert viselt. Owen egy laza fűzős tornacipőt.

A kapitány természetesen ott volt.

Egy pillanatig egyikünk sem mozdult.

Aztán Lily átment a szobán és megölelt.

Owen lassabban követett, úgy tett, mintha csak azért jönne, hogy megmutassa nekem a Kapitány új szalagját.

– Zöld – jelentette be.

„Látom.”

„Paula asszony azt mondta, hogy a kék egyre szomorúbb lett.”

Paula asszony volt a nevelőanya.

„A zöld erős választás.”

„Ez a kapitány tavaszi szalagja.”

“Természetesen.”

Lily felmászott mellém a kanapéra egy képeskönyvvel a kezében. „El tudod ezt olvasni?”

Óvatosan vettem.

Évek óta nem olvastam fel hangosan semmit, ami nem szerződésekkel, jogi kockázattal vagy piaci előrejelzésekkel foglalkozott.

A könyv egy nyúlról szólt, aki elvesztette a kalapját.

Úgy olvastam, mint egy negyedéves jelentést.

Owen a harmadik oldalon megállított.

„Hangokat kell csinálnod.”

„Tényleg?”

„Igen. A nyulak nem úgy beszélnek, mint a bankárok.”

„Nem vagyok bankár.”

„Úgy beszélsz, mint egy.”

Lily ünnepélyesen bólintott. – Egy kicsit.

Így hát újra próbálkoztam.

A nyúlhangom láthatóan szörnyű volt.

A gyerekek annyira nevettek, hogy Maya benézett a megfigyelőablakon.

A nevetésük megdöbbentett.

Nem azért, mert hangos volt.

Mert az hétköznapi volt.

Egy órán át építettünk egy görbe blokktornyot, rajzoltunk egy házat túl sok kéménynek, vitatkoztunk arról, hogy a sárkányoknak kell-e cipő, és még kétszer elolvastuk a nyuszikról szóló könyvet. A végére Owen már elég közel húzódott ahhoz, hogy a válla a karomat súrolja.

Amikor a látogatás véget ért, Lily mosolya lehervadt.

„Muszáj menned?”

A kérdés ezúttal könnyebb volt, mert megtanultam gyűlölni a hamis vigaszt.

– Igen – mondtam. – De van egy újabb találkozóm, ha Maya rendben van.

“Amikor?”

„Jövő csütörtökön.”

Mayára nézett.

Maya bólintott. – Ez a terv.

Owen suttogta: „A tervek változnak.”

Ránéztem.

– Megtehetik – mondtam. – Szóval, amikor mégis megteszik, a felnőtteknek el kell magyarázniuk, hogy miért.

A tekintete az arcomat fürkészte.