Lenézett a kameráról, majd visszanézett.

„Sajnálom, hogy ezt rád hárítom. Nem te kérted a problémáimat. De évekkel ezelőtt hoztam neked egy sor beszámolót, mert úgy gondoltam, jogod van tudni, hogy a nevedet a tudtod nélkül használják. Akkor is cselekedtél, amikor el is temetted volna. Ez most számít.”

Nyelt egyet.

„A gyerekeim Lily és Owen. Ötévesek. Szeretik a palacsintát, a nyulakat és egy Kapitány nevű nevetséges medvét, aki több érzelmi munkát végzett, mint a legtöbb felnőtt, akit ismerek.”

A szobában uralkodó súly ellenére remegett a szám.

Evan arckifejezése megváltozott.

„Ha bármi történik velem, az emberek ártatlan történetet fognak mesélni. Azt fogják mondani, hogy a gyász tett labilissá. Azt fogják mondani, hogy Anna elhagyott minket. Azt fogják mondani, hogy Claire tartott mindent egyben. Ennek egyes részei igaznak fognak tűnni, mert a legjobb hazugságok a valódi fájdalomból merítenek.”

Közelebb hajolt.

„Anna valóban elment. De nem azért, mert nem szerette az ikreket.”

A szoba mintha lélegzetét is elállta volna.

„Félt. Akkor még nem értettem. Dühös voltam. Megbántott. Büszke. Elhittem, amit mutattak, mert könnyebb volt, mint azt hinni, hogy a feleségemet valami nálunk nagyobb dolog szorította sarokba.”

Evan mindkét kezével megdörzsölte az arcát.

„Amikor Anna visszajött, azt mondta, hogy Claire nem az, akinek gondoltam. Először nem hittem neki. Claire kedves volt a gyerekekhez. Kedves hozzám. Akkor lépett be az életünkbe, amikor minden összetört, és a megtört emberek bárkiben megbíznak, aki tudja, hová kell tenni a kötést.”

A hangja elcsuklott.

„Feleségül vettem Claire-t, mert azt hittem, újraépítem az otthonomat. De Annának bizonyítéka volt rá, hogy Claire családja már az ikrek születése előtt is figyelt minket. Figyelték Annát. Figyelték a pénzt, aminek el kellett volna tűnnie. A pénzt, amit Anna apja elrejtett, mielőtt meghalt.”

Elise megállította a videót.

Evan arcának kimerevedett képére meredtem.

– Anna apja – mondtam.

– Gabriel Vale – felelte Elise. – Egy magánbankcsoport korábbi megfelelőségi tisztviselője volt. Hat évvel ezelőtt halt meg.

„Kapcsolódva van a számlákhoz?”

“Igen.”

Az elemző hozzátette: „A dokumentumok arra utalnak, hogy a Vale felfedezett egy pénzmosási hálózatot, lemásolta a dokumentumokat, és biztonsági okokból vagyonkezelői alapot hozott létre. Anna esetleg anélkül örökölte a hozzáférést, hogy tudta volna, mit tartalmaz valójában.”

Újra a képernyőre néztem. „És Claire?”

„Valószínűleg Evan közelében helyezték el, hogy figyeljék Anna visszatérését, vagy megtalálják, amit Gabriel Vale elrejtett.”

– Elhelyezve – ismételtem meg.

Elise összeszorította a száját. „Még nem tudjuk, hogy mennyiben személyesen választotta Claire, és mennyiben családi nyomás is közrejátszott benne.”

Claire félelmére gondoltam a repülőtéren.

Nem a rendőrségtől való félelem.

A kapitánytól való félelem.

– Játssz! – mondtam.

A videó folytatódott.

– Nem tudom pontosan, hogy Claire mit tud – mondta Evan. – Vannak napok, amikor azt hiszem, csapdába esett. Vannak, amikor azt hiszem, hazudik. Talán mindkettő. De eleget tud ahhoz, hogy veszélyes és ijedt legyen ahhoz, hogy kiszámíthatatlan legyen.

Lenézett, és amikor újra felnézett, könnyes lett a szeme.

„Ha én elmegyek, ne hagyd, hogy bárki is befolyással bíró gyerekeimet használja. Ne hagyd, hogy elválasszák őket, ha lehet. Ne hagyd, hogy azt higgyék, Anna azért ment el, mert nem voltak szerethetőek.”

Lehalkította a hangját.

„És Ryker… van még valami.”

A videó vibrált.

A kép torzult.

Aztán feketére vált.

Az elemző összevonta a szemöldökét. „A fájl sérült ezen a szakaszon. Dolgozunk a helyreállításán.”

„Mennyi hiányzik?” – kérdeztem.

„Ismeretlen. Vannak benne töredékek.”

„Szerezd vissza őket.”

„Azok vagyunk.”

Elise figyelmeztető pillantást vetett rám, de ezúttal nem korrigálta a hangnememet.

Maya hangja hallatszott a hangszóróból. „A gyerekek ezt még nem hallják. Nem így.”

– Nem – mondtam. – Csak azt hallják, amit Dr. Patel helyénvalónak tart.

„Elise” – mondta Maya –, „ez változtat az elhelyezési szempontokon?”

„Növelheti a biztonság és a diszkréció iránti igényt” – válaszolta Elise. „De érzelmileg Nathan továbbra is a legmegfelelőbb családi elhelyezési lehetőség, ha jóváhagyják.”

Maya bólintott. „Akkor megyünk tovább.”

Mozgásban maradj.

Ez volt minden, amit bármelyikünk megtehett.

A gyerekek fokozatosan kerültek Nathan gondozásába.

A nappali látogatások hosszabbak lettek.

Aztán egy éjszakai pihenés.

Lily gondosan becsomagolt: pizsamát, két könyvet, a fogkeféjét, egy pulóvert és egy bekeretezett másolatot Anna és az ikreket ábrázoló fényképéről csecsemőként. Owen becsomagolta a Kapitányt, a fa teherautót, három zoknit, pizsama nélkül, és tizenhét apró követ, amelyekről azt állította, hogy fontosak.

Ms. Paula megtalálta a pizsamát.

Nathan spagettit készített vacsorára.

Túl sok spagetti.

Elég spagetti hat felnőttnek és esetleg egy zenekarnak.

Lily feszült figyelemmel pörgette a tésztát a villáján. „Sokat csináltál.”

Nathan a fazékra pillantott. „Pánikba estem.”

Owen bólintott. – Előfordul.

„Tényleg?”

„Igen. Ryker elfelejtette a palacsintát.”

– Nem felejtettem el őket – mondtam a videóhívásból, amit Nathan kezdeményezett a konyhapulton. – Nem rangsoroltam őket.

Lily kuncogott. – Ez azt jelenti, hogy elfelejtettem.

Nathan egy fakanállal a telefonra mutatott. „Leszavaznak.”

„Látom.”

Az éjszaka sem volt tökéletes.

Owen hajnali kettőkor ébredt és sírt, mert nem emlékezett, hol van a fürdőszoba. Lily megpróbált segíteni, de maga is megijedt, Nathan pedig mindkettőjüket kézen fogva találta a folyosón a sötétben.

Nem kapcsolta fel a fényes mennyezeti lámpát.