„Csak töröld ki azt a képet. Később csinálhatunk egy jobbat. Miután lezuhanyoztál.”
Egy perccel korábban még megnéztem azt a fényképet, és láttam rajta a lányaimat.

Paige nevet.

Piper zoknit tart a kezében.

Banán mindenhol.

Most már csak magamat láttam.

Az arcom.

A karjaim.

A gyomrom a pólónak nyomódott.

A sötét karikák.

Puffadt.

Megnyomtam a törlés gombot.

Daniel felvette a kávéját.

„Ó, egyébként apa tegnap este hívott. Ő és anya szombaton mindenkit elviszenek a víziparkba az évfordulójukra.”

„Ez jól hangzik.”

„Elliot és Jane jönnek.”

A kezem megállt.

Elliot Daniel huszonnyolc éves öccse volt.

A mókás.

Hajókat árult, és még beltérben is napszemüveget viselt a fején.

Jane a barátnője volt.

Huszonöt.

Személyi edző egy drága belvárosi edzőteremben.

Csak kétszer találkoztam vele.

Mindig is tökéletesen kedves volt hozzám.

De hallottam Danielt róla beszélni.

Jane félmaratonokat fut.

Jane ötven fekvőtámaszt tud csinálni.

Jane fantasztikusan néz ki az Instagramon.

Jane bármit felvehet.

Próbáltam nem törődni vele.

“Rendben.”

Daniel tetőtől talpig végigmért.

Kócos konty.

Régi ing.

Mezítláb.

Rugalmas nadrág.

„Csak jól gondold meg, mit veszel fel.”

„Egy víziparkba?”

„Tudod, mire gondolok.”

„Nem. Mondd, amit akarsz.”

Felkapta a kulcsait.

„Vegyél fel valami hosszú nadrágot a fürdőruhád fölé.”

„Július van.”

– Akkor meleged lesz.

És kisétált.

Ott álltam egy nedves mosdókesztyűvel a kezemben.

Paige mindkét tenyerével a tiszta tálcájára csapott, mintha még több banánt követelne.

Piper visszatette a zoknit a szájába.

Felvettem a telefonomat.

Megnyitottam a fotógalériámat.

Oda görgetett, ahol a kép volt.

Most egy rés keletkezett.

És hirtelen rájöttem valamire.

Daniel nem törölte azt a fényképet.

Volt nekem.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy minden a víziparkkal kezdődött.

Nem így történt.

Az ikrek előtt úszó voltam.

Egy igazi úszó.

Versenyeztem az egyetemen.

Kétszáz méteres pillangó.

Nem voltam olimpiai szinten, de jó voltam.

Még mindig ott voltak az érmeim elpakolva egy cipősdobozban.

Amikor Daniel először találkozott velem, huszonhat éves voltam, és hetente háromszor délelőtt úsztam a YMCA-ban.

Néha a lelátón ült, kávézott, és ujjongott, amikor megfordultam.

„Úgy nézel ki, mint egy sellő” – mondta nekem egyszer. „Egy nagyon gyors, nagyon dühös sellő.”

Annyira nevettem, hogy lenyeltem a medence vizét.

Aztán teherbe estem.

A testem megváltozott.

Nyilvánvalóan.

Ezt tették a testek.

Az ikreknél a változások gyorsan történtek.

Öt hónaposan úgy néztem ki, mintha időre szültem volna.

Hét hónapos koromra már nem láttam a lábaimat.

A vége felé már kihívásnak tűnt átsétálni egy szobán.

És valahol a terhesség alatt Daniel elkezdett megjegyzéseket tenni.

Eleinte kicsik.

„Tényleg szükséged van másodpercekre?”

„Hű, de szépen mutatsz.”

„Talán kihagyhatod ma este a fagylaltot.”

Meggyőztem magam, hogy aggódik az egészségemért.

Aztán megérkeztek az ikrek, és a megjegyzések egyre rosszabbak lettek.

Rosszul sikerült a császármetszésem.

Emlékszem, hogy mindkét baba sírt.

Aztán riasztók.

Gyorsan mozgó emberek.

Valaki túl nyugodt hangon azt mondta, hogy vérzek.

Újra kellett műteni őket.

Sok vért vesztettem.

Nyolc napig voltam kórházban.

Két hétig nem tudtam felemelni a babákat.

Hatig nem tudtam vezetni.

Mire végre hazaértem, a hasam puha és ráncos volt, egy hosszú, vörös heg éktelenkedett rajta.

Három héttel később Daniel társasága piknikezett.

Bő nyári ruhát viseltem, mert ez volt az egyetlen rám illő ruhadarab.

Az odaúton Daniel rám nézett.

„Talán említsd meg, hogy most szülted meg a gyerekeket, hogy az emberek ne gondolják azt, hogy általában így nézel ki.”

Nevettem, mert azt hittem, viccel.

Nem volt az.

Ezután a hozzászólások állandósultak.

Amikor nagyobb méretű farmert vettem:

„Hűha.”

Amikor sütit vettem az anyjánál:

„Ó, most sütizünk?”

Amikor egy sötétzöld ruhát vettem az unokatestvére esküvőjére, amiben tényleg csinosan éreztem magam:

„Ezt viseled?”

Háromszor változtam.

Végül tetőtől talpig feketébe öltöztem.

Karácsonykor Daniel megkérte a fotóst, hogy vágja meg a családi portrét.

„Emeld fel a vállad Mona előtt! Hálás lesz nekem.”

És meg is tettem.

Tulajdonképpen megköszöntem neki.

Szombat reggel a hálószobánk tükre előtt álltam abban a fürdőruhában, amit a víziparkba vettem.
Sötétkék.

Egy darab.

Egyszerű.

Nincs szoknya.

Nincsenek fodrok.

Semmi sem volt hivatott elrejteni engem.

Tizenegy fürdőruhát próbáltam fel a Targetben, miközben mindkét baba a dupla babakocsijában sürgölődött a próbafülke függönye előtt.

Majdnem anélkül távoztam, hogy bármit is vettem volna.

Aztán kipróbáltam ezt.

Tíz hónap óta először nem gyűlöltem a tükörképemet.

Kényelmes volt.

A helyén maradt.

Nem csípett és nem ásott.

A hasamra néztem.

A csípőm.

A karjaim.

A combjaim.

A test, amiből két ember lett.

A fürdőruha kényelmes volt.

Egyszerre ennyi elégnek tűnt.

„Együtt tudsz élni ezzel, Mona.”

Dániel belépett a hálószobába.

Megállt.

Láttam az arckifejezését a tükörben.

„Ne tedd.”

Összeráncolta a homlokát.

„Nem mondtam semmit.”

„Az arcod tette.”

Tekintete az ágyon heverő fehér takaróra siklott.

„Te nem viselsz ilyet?”

„Én hozom.”

„Úgy értem, a fürdőruha fölött.”

“Nem.”

„Mona, komolyan beszélek.”

„Én is.”

Megdörzsölte a homlokát, mintha fejfájást okoznék neki.

„Miért kell mindig megnehezíteni a dolgokat?”

Felé fordultam.

„Fürdőruhát veszek fel, hogy elmenjek egy vízi parkba. Te bonyolítod az egészet.”

Megfeszült az állkapcsa.

„Láttad már Jane-t fürdőruhában?”

Mereven bámultam rá.

„Mi köze nekem Elliot barátnőjének?”

„Tudod, mire gondolok.”

„Nem. Mondd ki.”

Habozott.

„Jane tényleg vonzónak tűnik fürdőruhában.”