Elliot és Jane nevetnek a medencében.
A családi portré az üres hellyel.
Dániel sokáig nézte azt.
Aztán megtaláltam az enyémet.
A fénykép a lassú folyó közelében.
Piper fejjel lefelé viseli a napszemüvegemet.
Paige nevet az ölemben.
A sötétkék fürdőruhám.
A gyomrom.
A combjaim.
A karjaim.
És én.
Nevető.
Sokáig ültem a nappali padlóján, és bámultam.
Másnap reggelre tizenegyszer tizennégyre kinyomtattam.
Vettem egy egyszerű fehér keretet.
És a kanapénk fölé akasztottam.
Oda, ahol mindenki, aki belép a házba, látná.
Azon az estén Dániel hazajött.
Megállt a kép előtt.
Felkészítettem magam.
Egy hozzászóláshoz.
Egy pillantás.
Egy javaslat, hogy talán egy másik fotó jobb lenne.
Ehelyett közelebb lépett, és kiegyenesítette a keretet.
Kissé ferde volt.
„Ez egy nagyon jó kép.”
Aztán bement a konyhába és nekilátott az ebédnek.
Majdnem egy év telt el.
Továbbra is minden második kedden járunk tanácsadásra.
Dániel még mindig megcsúszik időnként.
Múlt hónapban elkezdett megjegyzéseket tenni egy desszertre, amit rendeltem.
Félúton megállt.
„Sajnálom. Ez nem az én dolgom.”
Aztán ő is rendelt egyet.
Jane-nel néha mostanában együtt ebédelünk.
Súlyemelésre tanított.
Nem azért, mert vékonyabb szeretnék lenni.
Mert erősnek akarom érezni magam.
„Erős” – mondja mindig. „Nem sovány. Van különbség.”
„Tudom.”
„Továbbra is ezt fogom mondani.”
És a múlt héten olyat tettem, amit majdnem három éve nem.
Visszamentem a YMCA-hoz.
Reggel hat.
Sötétkék fürdőruha.
Sokáig álltam a medence mellett.
Aztán beleugrottam.
Ötven métert úsztam pillangóúszásban.
Rosszul.
Gyengék voltak a karjaim.
Lassú volt a rúgásom.
Kétszer kellett megállnom.
Amikor végre kihúztam magam, zihálva és remegve, tapsolást hallottam.
A lelátók felé néztem.
Dániel ott ült egy csésze kávéval a kezében.
Az ikrek mellette aludtak a dupla babakocsijukban.
Fél hatkor kelt.
Felöltöztették őket.
Bepakolta a pelenkázótáskát.
Elvittem őket az YMCA-ba.
És soha nem mondta, hogy jön.
Tovább tapsolt.
„Úgy nézel ki, mint egy sellő!”
Mereven bámultam rá.
Aztán elmosolyodott.
„Egy nagyon lassú, nagyon fáradt sellő.”
Annyira nevettem, hogy majdnem visszaestem a medencébe.
Az ikrek születése után majdnem egy évig szinte az összes fényképemet töröltem.
Újra és újra.
Amíg a telefonom meg nem telt a lányaim képeivel és üres helyekkel ott, ahol az anyjuknak kellett volna lennie.
Senki sem kényszerített fizikailag a törlés gombra.
Én magam is ezt tettem.
De valahol megtanultam, hogy kellene.
Most egy tizenegyxtizennégy képkockás fénykép lóg a kanapém felett.
Fehér keret.
Egy sötétkék fürdőruhás nő ül a fűben, ölében két babával.
Egyikük fejjel lefelé visel napszemüveget.
A nő nevet.
Az a fotó megmaradt.
Soha nem jön le.
Mert ezúttal nem töröltem magam.
