Egy pillanatig nem tudtam megszólalni.

„Huszonöt éves. Személyi edző. Az edzőterembe járás szó szerint a munkája. Ikreket szültem, és kétszer is komoly műtétem volt egy nap alatt.”

– Most már tíz hónaposak.

Újra.

Tíz hónap.

Mintha a testemnek lejárati dátuma lenne.

„Mi történik tíz hónap után? Megbírságolnak? Késedelmi díjat kell fizetni, mert még nem nézek ki úgy, mint Jane?”

„Mona, állj meg.”

„Nem. Én kérdezem. Tíz hónap? Tizenegy hónap? Egy év? Pontosan mikor kell úgy kinéznem, mint akinek nem voltak ikrei?”

Daniel a takaróra mutatott.

„Csak viseld.”

“Nem.”

Elhalkult a hangja.

„Akkor őszintén szólva, szerintem nem kellene jönnöd.”

Mereven bámultam rá.

„Lemondasz a szüleid évfordulójáról, mert nem szeretsz fürdőruhában?”

„Nem akarom egész nap azt színlelni, hogy az emberek nem bámulnak.”

„Ki bámul?”

Nem szólt semmit.

Felkaptam a becsomagolt strandtáskámat.

Pelenkák.

Törlőkendők.

Naptej.

Úszópelenkák.

Napkalapok.

Nassolnivalók.

Palackok.

És a titkolózás.

„Megyek.”

„Mona.”

„A szüleid személyesen hívtak meg. Édesanyád csütörtökön hívott. A lányok a nagyszüleik negyvenedik házassági évfordulóját ünneplik. Én is.”

Dániel megrázta a fejét.

„Rendben. De ne engem hibáztass, ha egész nap kényelmetlenül érzed magad.”

„Talán megteszem. De ezt a döntést nem te hozhatod meg helyettem.”

Az út negyven percig tartott.

Dániel nem szólt semmit.

Az ikrek a hátsó ülésen aludtak.

Néztem, ahogy elsuhannak az utcák a kukoricatáblákon, és a szekrényemben lévő érmekre gondoltam.

A lányról, aki egyszer átrepült a vízen, miközben egy kávéval a kezében úszó fiú szurkolt neki.

Azon tűnődtem, hová tűnt az a lány.

A víziparkban Celeste vett észre minket először.

Hatalmas rózsaszín napkalapot viselve sietve átment a parkolón.

„Add nekem Pipert, mielőtt elfelejti, ki kényezteti el.”

Átadtam Pipernek.

„Nem fogja elfelejteni. Már a pénztárcádat keresi.”

Celeste nevetett, és megcsókolta Piper fejét.

Aztán megcsókolta az enyémet.

„Szia, drágám.”

Kenneth mögé lépett.

Daniel apja hatvanhét éves, magas és csendes volt, nyugdíjas középiskolai igazgató.

Amióta tizenhat évvel korábban először találkoztam vele, mindig úgy éreztette velem, hogy szívesen látnak.

“Gratulálok az évforduló alkalmából.”

Megcsókolta az arcom.

– Örülök, hogy itt vagy, drágám.

Ezek a szavak valami gyengéd dolgot érintettek.

Örülök, hogy itt vagy.

„Köszönöm. Azt akartam, hogy a lányok veled ünnepeljenek. Negyven év az valami.”

Kenneth Celeste-re mosolygott.

„Negyven év telt el, és még mindig nevet a vicceimen.”

Celeste megrázta a fejét.

„Én nem. Csak én csapom a zajt.”

Pár perccel később megérkezett Elliot és Jane.

Jane pontosan úgy nézett ki, ahogy vártam.

Magas.

Fitt.

Fekete bikini.

Sötét lófarok.

De amikor meglátott, meleg mosoly áradt belőlem.

„Mona! Nézd a lányokat! Hatalmasak lettek!”

„Úgy esznek, mint az apró cápák.”

A nő nevetett.

Aztán a fürdőruhámat nézte.

„Imádom azt az öltönyt.”

Lenéztem.

„Sok munkát végez.”

Jane összevonta a szemöldökét.

„Ez egy fürdőruha. Az a dolga, hogy ússzon. Csak ennyit kell tennie.”

Nevettem.

És egész reggel először abbahagytam a csípőm körüli anyag rángatását.

Aztán Celeste újabb meglepetést jelentett be.

Egész napra felbérelt egy Sam nevű fotóst.

Őszinte fényképek.

Képek, ahol mindenki jól érzi magát.

És egy rendes családi portré, mielőtt elindultunk.

Imádtam az ötletet.

Képeket akartam az ikrekről, ahogy a nagyszüleikkel pancsolnak.

Emlékeket akartam.

Danielre pillantottam.

Megfeszült az arca.

A fotósra nézett.

Aztán én.

Aztán Jane.

Nem szólt semmit.

Csodálatos volt a reggel.

Elvittük a babákat a sekély medencébe.

Paige utálta.

Pipernek tetszett.

Kenneth a vízben kúszva kergette egy bálna alakú szökőkút körül, miközben a lány annyira nevetett, hogy csuklás hallatszott.

Sam mindent lefényképezett.

Majdnem egy órát ültem a medence szélén fürdőruhában.

És a gyomromra egyszer sem gondoltam.

Később Jane leült mellém.

„Kérdezhetek valamit?”

“Persze.”

– Versenyúszó voltál?

Ránéztem.

„Honnan tudtad?”

„A vállaid. Az úszóknak van egy bizonyos testtartásuk. És úgy léptél be a vízbe, mintha oda tartoznál.”

Mosolygott.

„A középiskolában úsztam. Szörnyű voltam.”

„Kétszáz légy. Egyetem.”

Szeme elkerekedett.

„Pillangó? Az az esemény szörnyű.”

„Tényleg az.”

„Te egy szörnyeteg vagy.”

Úgy mondta, mint egy bókot.

Nevettem.

Aztán Jane elhallgatott.

„Anyukámnak ikrei születtek.”

Ránéztem.

„A kistestvéreim. Utána nagyon nehezen boldogult. A testével. Apám folyton megjegyzéseket tett a súlyára. Apró viccek voltak.”

A vízre nézett.

„Azt hiszem, részben ezért lettem edző. Azt akartam, hogy a nők erősnek érezzék magukat. Nem soványnak. Erősnek. Van különbség.”

Nem tudtam, mit mondjak.

Aztán egyenesen rám nézett.

„A tested hihetetlenül kemény munkát végzett, Mona. Két baba egyszerre. Senkinek sem lenne szabadna neked mást mondania, mint hogy jól csináltad.”

Nyeltem egyet.

„Köszönöm, Jane.”

„Komolyan mondom.”

„Tudom.”

Később Paige és Piper velem ültek az egyik kék napernyő alatt.

Daniel a medence partján állt és fényképeket készített a telefonjával.

Elliotról és Jane-ről.

Jane felmászott Elliot hátára.

Nevettek.

Dániel készített egy képet.

Aztán egy másik.

Aztán egy másik.

„Dániel?”

Visszanézett.

“Igen?”

„Elvinnél egyet a lányokkal? Nagyon aranyosak.”

“Később.”

“Miért?”

Közelebb jött és rám nézett.

A fürdőruhámon.

A karjaimban.

„Mert tizenkettőt fogok venni, aztán mindegyiket gyűlölni fogom.”

„Nem fogom.”

„Mindig így teszel.”

„Csak egy képet szeretnék a lányaimmal.”

Közelebb hajolt.

„Panaszkodni fogsz a kinézeted miatt. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy olyanok lesznek, amilyenek szeretnéd.”

– Akkor ne nézz rá.

„Attól még tudni fogom, hogy létezik.”