1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Maite visszatért Barcelonából, és üresen találta lánya hálószobáját, a férje a konyhában vajat kenegetett a pirítósra, mintha egy idegent, és nem egy 18 éves lányt rúgott volna ki.

A valenciai repülőúton Maite tizenegyszer hallgatta meg Lucia utolsó üzenetét.

– Anya, el kell mondanom neked valamit…

A felvétel ott véget ért.

Nem csak a vágás volt. Lucía lélegzete is az utolsó másodpercben, az a szünet, amikor rájön, hogy valaki túl közel van.

Lola, Maite kollégája az irodában, ahol mindketten dolgoztak, végig figyelte őt az út alatt.

– Hónapok óta igazolgatod – mondta neki. – Hogy Javier fáradt, hogy Lucía tinédzser, hogy majd kinőik…

Maite a szokásos válaszát adta:

–Javier tartja el a háztartást. Nem rossz ember.

De ez már úgy hangzott, mint egy kifogás.

Az elmúlt hónapokban Javier a vacsorákat vizsgává tette Lucía számára. Kritizálta a farmerját, a barátait, a haját, a nevetését, sőt még azt is, hogy mit evett. Ha 15 percet késett, a „tiszteletről” beszélt. Ha bezárkózott tanulni, azt mondta róla, hogy „céltalan”.

Maite pedig a legrosszabb dolgot tette, amit egy két, konfliktusban lévő embert szerető ember tehet: összekeverte a csendet a békével.

Egyik este Lucia az asztalon hagyott egy részletet abból a számlából, amelyet anyai nagyapja félretett az egyetemi tanulmányaira.

– Anya, a nagypapa pénzéről…

Javier felkapta az újságot, mielőtt Maite elolvashatta volna.

–Majdnem egy nap. Édesanyád kimerült.

Aztán olyan természetesen témát váltott, hogy Maite még meg is köszönte.

Most, hogy három nap távollét után visszatért, az emlék égette a szívét.

– Lucía?

Semmi.

A hálószobája ajtaja nyitva volt. A szekrény szinte üres volt. A fiókok rendetlenül álltak. Nem volt benne hátizsák, töltő vagy pulóver.

Maite berohant a konyhába.

-Hol van?

Javier folytatta a pohárköszöntőt.

-Elment.

-Ahol?

– Mondtam neki, hogy menjen el.

A bőrönd a földre esett.

– Kirúgtad a lányomat?

Javier felnézett.

– 18 éves. Felnőtt. Belefáradtam, hogy valakit, aki kihívások elé állít, a tetőm alatt tartok.

– Ő a lányom!

– És ez az én házam.

Azon az estén Maite addig hívogatta Lucíát, amíg le nem merült a telefonja. Felvette a kapcsolatot barátaival, kórházakkal és egyesületekkel, és feljelentést tett a rendőrségen. A válasz mindig ugyanaz volt: Lucía nagykorú, és vannak korlátok, ha nem akarja, hogy megtalálják.

Hetekkel később Maite a nagyapja pénze felől érdeklődött.

– Sértetlen – felelte Javier. – Átszállítottam egy raktárba megőrzésre. A nevemre, ideiglenesen.

Megmutatta neki a dokumentumokat és egy majdnem ugyanolyan egyenleget, mint amelyikre emlékezett.

Maite hinni akart benne.

És elhitte.

Egy év telt el.

Minden vasárnap ugyanazt a számot hívta.

Egy csütörtökön, röviddel 10 óra után, kopogtak az ajtón.

Lúcia ott volt.

Soványabb. Szürke kabátot visel. És egy rózsaszín takaróba csavart újszülöttet tart a kezében.

– Ne mondd Javiernek, hogy visszajöttem.

Maite a babára nézett.

–Hol voltál? Az a baba…?

Lucía félbeszakította:

– Anya, mielőtt Javier visszajön, hallgass rám. Mert semmit sem tudsz a férfiról, akihez feleségül mentél.

És elővett egy barna mappát meg egy kis felvevőt.

2. RÉSZ

Maite remegő kézzel csukta be az ajtót. Lucía a kanapén ült, még mindig a babát tartva.

– Almának hívják – mondta. – És nem a lányom.

Ez még jobban összezavarta Maite-et.

– Szóval, kié az?

Lucía letette a mappát az asztalra.

– Először is nézd meg ezt.

Bankszámlakivonatok, átutalások képernyőképei és dokumentumok másolatai voltak benne. Maite felismerte a számlaszámot, amit az apja évekkel korábban Lucíának nyitott. Csak az egyenleg nem volt ép.

37 euró maradt.

– Az nem lehet – suttogta. – Javier tanított meg…

— Hamis papírok.

Lucía több havi átutalást is feljegyzett.

„Mindent megtudtam, amíg Barcelonában voltál. Megérkezett egy számlakivonat a házamba. Megnyitottam, mert a számla az én nevemen volt. Amikor megkérdeztem tőle, Javier abbahagyta a színlelést.”

Maite furcsa hidegséget érzett a gyomrában.

– Mit tett?

Lucía bekapcsolta a felvevőt.

Javier hangja betöltötte a szobát.

Serena. Pontos.

Azt mondta, felhívhatja Maite cégének egyik partnerét, és kilakoltathatják. Mindenkit emlékeztetett, hogy a jelzáloghitel az ő nevére szól. Ragaszkodott hozzá, hogy ha Lucía megszólal, az anyja hajléktalanná válik, és ő vállalja a felelősséget.

Aztán egy másik mondat is felcsendült:

– Fogd a 800 eurót, és tűnj el, mielőtt visszajövök.

Maite befogta a száját.

– Miattam mentél el?

Lucia lesütötte a tekintetét.

– 18 éves voltam. Hittem neki.

Hetekig kölcsönvett szobákban aludt, és egy kávézóban dolgozott a Joaquín Sorolla állomás közelében. De sosem hagyta abba a nyomozást. A számláról leadott átutalások mindig ugyanazzal a névvel végződtek: Alba Ferrer.

Lucía Castellónban találta meg.

És ott fedezte fel a lehetetlent.

A 26 éves Alba Javier lánya volt.

Egy lánya, még a Maite-tel kötött házassága előttről.

Egy lánya, akinek a létezéséről soha egy szót sem szólt.

– Évekig a nagyapám tanulmányaimra hagyott pénzéből tartotta fenn magát – mondta Lucía. – Lakbért, számlákat, adósságokat… mindent.

Maite Almára nézett.

– És a lány?

Lucia mély levegőt vett.

– Alba lánya. Javier unokája.