Aztán mindent az ügyvédekre bízott.
Egyik este, hónapokkal később, Maite az erkélyen volt, Almával a karjában aludva. A konyhából Lucía és Alba hangja hallatszott, akik azon vitatkoztak, hogy ki ivott már tejet.
Nevetséges, családi, hétköznapi vita volt.
Maite a lányra nézett.
Arra a régi házra gondolt.
Az üres szekrényben.
800 euróért.
Nem fogadott hívásokban.
Azokban a napokban, amikor összekevertem a stabilitást az engedelmességgel és a türelmet a félelemmel.
Lucía kiment az erkélyre, és leült mellé.
– Min gondolkodsz?
Maite megsimogatta Alma takaróját.
–Ami alatt egy évet töltöttem azzal a hittel, hogy elvesztettelek.
Lucia válaszára várt egy kicsit.
– Én is azt hittem, hogy elveszítettelek.
Nem volt szemrehányás a hangjában, és ez jobban fájt, mint bármelyik szemrehányás.
Maite ránézett.
– Hamarabb kellett volna hallgatnom rád.
-Igen.
A válasz egyszerű volt.
Hamis vigasz nélkül.
Maite bólintott.
-Tudom.
Lucia a vállára hajtotta a fejét.
Alba odabent felkiáltott:
– Ha bármelyikük holnap reggelizni akar, valakinek tejet kell vennie.
Lucia hangosan felnevetett.
Maite-nek is.
Alma egy pillanatra kinyitotta a szemét, mielőtt visszaaludt.
Azon a csütörtökön, amikor Lucía visszatért egy újszülöttel, Maite azt hitte, hogy a lánya egy újabb problémát hoz a már amúgy is romos házba.
Tévedett.
Lucía bizonyítékot, igazságot és kiutat hozott.
Maite évekig azt gondolta, hogy a családszeretet azt jelenti, hogy annyira kitart, hogy semmi ne törjön el.
Végül megértette, hogy bizonyos dolgoknak el kell törniük, hogy az emberek ne törjenek többé belül.
A lányát választotta.
Úgy döntött, hogy hallgat.
És ezzel együtt, hosszú idő óta először, önmagát is választotta.
Abban a kis házban már nem hallatszott hang, hogy ki maradhat, és kinek kell mennie.
Csak 4 név volt felragasztva egy hűtőszekrényre.
És egy ajtó, ami azóta soha többé nem csukódott be egyikük előtt sem.
