Alba néhány nappal korábban szült, és egy súlyos szövődmény miatt kórházba kellett feküdnie. A baba apja hónapok óta távol volt az életükből. Alba édesanyja évekkel korábban meghalt, és alig volt valakije.

„Amikor megtaláltam, azt hittem, olyan lesz, mint ő” – folytatta Lucía. „De Alba sem tudta, honnan származik a pénz. Javier azt mondta neki, hogy a megtakarításai. Amikor elmondtam neki az igazat, teljesen összetört.”

Maite úgy érezte, hogy az elmúlt év a szeme láttára változik.

Lucia nem hirtelen felindulásból tűnt el.

Túlélte, bizonyítékokat gyűjtött, és még az egyetemi jövője elvesztése után is segített egy másik fiatal nőnek, akit ugyanaz a férfi becsapott.

– Miért pont ma tértek vissza?

Lucia az órára nézett.

– Mert Alba talált valamit egy dobozban, amit Javier hagyott a régi raktárában.

Elővett egy másik dokumentumot.

Ez egy meghatalmazás volt Maite aláírásával.

Kivéve, hogy Maite sosem írta alá.

Lucía rámutatott a dátumra.

– Ezzel nemcsak kiürítette a számlámat.

Felnézett.

– Emellett kölcsönt is felvett, a házból származó részesedésedet használva fedezetként.

Maite elsápadt.

Aztán hallották, hogy egy kulcs csúszik a zárba.

Javier 4 órával korábban ért vissza a vártnál.

3. RÉSZ

Lucia hirtelen felállt.

– Anya, menjünk.

De Maite nem mozdult.

Egy éven át ezernyi módon képzelte el lánya visszatérését. Soha nem érezte magát felkészültnek. Most megértette, hogy az bénította meg, hogy megvárta, amíg megerősödik.

– A hátsó hálószobába – mondta. – Vidd magaddal Almát. Ne gyere ki, amíg nem hívlak.

– Nem tervezem, hogy egyedül hagylak vele.

– Nem vagyok egyedül. Vannak bizonyítékaim. És ezúttal hiszek neked.

Lucía két örökkévalóságnak tűnő másodpercig bámulta. Aztán bólintott, és eltűnt a folyosón, éppen amikor kinyílt a bejárati ajtó.

Javier bejött az aktatáskájával és egy ínyencboltból származó táskával.

„Lemondtak egy megbeszélésemet” – mondta. „Azt hittem, ebédelhetnénk együtt.”

Maite a férfira nézett, akivel 11 éven át egy asztalt osztott meg, nyugtákat és csendet fogadott. Ugyanolyan volt, mint mindig: kék ing, csillogó óra, nyugodt hang. Az igazság az volt, döbbent rá, hogy évek óta reggelizhetett volna vele szemben.

Javier otthagyta a kulcsokat.

Tekintete a barna mappára siklott.

Csak egy pillanatra.

De Maite látta.

-Mi az?

– Mesélj nekem Lucia beszámolójáról.

Fáradtan kifújta a levegőt.

– Megint nem.

– Igen. Megint.

Javier otthagyta a zacskót a pulton.

– Megmutattam a dokumentumokat.

– Hazugságra tanítottál.

A csend megváltozott.

Már nem a többi éjszakára jellemző beletörődő csend volt. Egy nyílt tér, ahol Javier nem tudta, Maite melyik verziójával néz szembe.

Átcsúsztatott egy kivonatot az asztalon.

– 37 euró.

Javier hozzá sem nyúlt.

– Nem tudod, hogyan kell értelmezni ezeket a dolgokat.

Ez a kifejezés egy évvel korábban működött volna.

Maite ezúttal majdnem elmosolyodott.

—14 éve dolgozom pénzügyi dokumentációk felülvizsgálatával.

– És mégis arra kértél, hogy gondoskodjak róla.

– Ez nem adott engedélyt arra, hogy megtartsd a lányom pénzét.

Javier állkapcsa megfeszült.

– Ezt a pénzt a családra fordították.

– Melyik család? Az, amelyiket elrejtetted?

Arca most először veszítette el az irányítást.

Maite Alba kinyomtatott fotóját tette az asztalra.

Javier elsápadt.

— Honnan szedted ezt?

– Szóval tudod, hogy ki ő.

Odament az ablakhoz, majd visszajött.

– Alba egy olyan ügy, ami megelőzött téged.

– Alba a lányod.

– Nincs jogod ítélkezni egy olyan történet felett, amit nem ismersz.

„Igazad van. Nem ismerem ezt a történetet, mert úgy döntöttél, hogy 11 évig eltitkoltad előlem. De ezt igen: elvetted a pénzt, amit apám Lucíának hagyott, és titokban elküldted. Aztán kirúgtál egy 18 éves lányt a házból, amikor megtudta.”

Javier a tenyerével a konyhapultra csapott, nem erőteljesen, hanem mintha egy beszélgetést akarna befejezni.

–Elég. Lucía mindig is manipulatív volt.

A baba halk nyüszítése hallatszott a hálószobából.

Javier mozdulatlan maradt.

Végignézett a folyosón.

– Mi volt ez?

Maite nem válaszolt.

Javier tett egy lépést.

– Maite, ki van itt?

Aztán megjelent Lúcia.

Almát a mellkasához szorította.

Javier arcából kiszaladt a szín.

-Te…

Lucía nem válaszolt. Csak letette a felvevőt az asztalra, és megnyomta a gombot.

Javier hangja hallatszott a kis hangszóróból.

– Fogd a 800 eurót, és tűnj el, mielőtt anyád visszaér.

Aztán egy másik mondat.

– Ha elmondod neki, egyetlen telefonhívás elég ahhoz, hogy elveszítse az állását.

És még egy.

– A ház az én nevemen van. Ne felejtsd el, hogy kinek a kezében van valójában a hatalom.

Javier úgy nézett a felvevőre, mintha az elárulta volna, holott valójában csak a saját szavait ismételte.

– Ez kiragadva van a szövegkörnyezetből.

– Akkor mondd el a kontextust – mondta Maite.

Nem tette.

Ehelyett Luciára mutatott.

– Visszajöttél, hogy tönkretegyed a házasságunkat?

Lucía gyengéden megszorította Almát.

– Nem. Azért jöttem vissza, mert anyámnak joga volt tudni az igazságot.

– Anyádnak békés élete lenne, ha abbahagynád a beavatkozást oda, ahol nem akarnak.

Maite érezte, hogy valami eltörik benne, de ezúttal nem fájdalom volt. Ez volt az utolsó szál, ami egy lehetetlen magyarázathoz kötötte.

– Soha többé ne beszélj így vele.

Javier megfordult.

-Bocsánat?

– Tökéletesen hallottad.

Röviden felnevetett.