1. RÉSZ
– Legfeljebb öt hónapom van hátra – mondta Alejandro Mendoza, miközben az út szélén egy gyereket ölelő idegenre nézett. – Szóval ma valószínűleg én vagyok a legkevésbé érdekelt abban, hogy bántsam a lányt.
Laura ránézett, bizonytalanul, hogy a mondat kegyetlen vicc-e, vagy igaz.
Majdnem este tizenegy óra volt, és egy hidegfront ereszkedett le Querétaróra. A Tequisquiapan felé vezető úton alig haladt autó. Laura egy nagyon vékony kabátot viselt, két táskát cipelt a lábánál, ötéves fia, Mateo pedig a vállán aludt.
Lemerült a telefonja. Rossz megállónál szállt le a buszról, és már több mint egy órája gyalogolt.
A hatvankét éves Alejandro éppen orvosi vizsgálatról tért haza. Nyolc órával korábban egy onkológus elmagyarázta neki, hogy a hasnyálmirigyrákja előrehaladott stádiumban van, és a prognózis rossz.
Most nem vezethetett tovább, és otthagyhatott egy nőt a gyerekével a sötétben.
– Hová mész?
– Egy barátom házához Tequisquiapanban.
Elvitte a címre. Senki sem válaszolt.
– Mikor beszéltél vele utoljára?
– Három héttel ezelőtt.
Alejandro rájött, hogy valami megváltozott.
– Tíz percnyire van a házam. Van rengeteg szobám. Aludhatsz itt.
– Nem ismerem őt.
– És jogosan gyanakszik. De a fiú lefagyott.
Máté felébredt és megkérdezte:
– Anya, ott vagyunk már?
Laura egyetértett.
Alejandro háza nagy, csendes és túl rendezett volt egyetlen ember számára. A felesége hat évvel korábban meghalt. Soha nem lehettek gyermekeik.
Miközben tortillákat, babot és tejet melegített, Mateo figyelte.
– Egyedül laksz ebben az egész házban?
-Igen.
– Milyen unalmas.
Alejandro olyan nevetést hallatott, amire hónapok óta nem emlékezett.
Laura a legszükségesebbeket vallotta be: San Luis Potosíból származik, nemrég vált el, elvesztette az állását, és egy volt kollégájánál tervezte lakni, amíg munkát keres. Azt nem említette, hogy a volt férje majdnem egy éve megcsalta, és azt sem, hogy kevés pénze és egy gyereke maradt, akinek megígérte, hogy minden rendben lesz.
Mielőtt lefeküdt volna, Alejandro kinyitott egy vendégszoba ajtót.
– Maradj, ameddig csak szükséged van rá.
– Miért tenne ilyet értünk?
Végignézett az üres folyosón.
– Mert ma azt mondták, hogy meg fogok halni, és rájöttem, hogy ez a ház már évek óta halottnak tűnt, mielőtt én meghaltam.
Kilenc nappal később Laurának már állásinterjúin kellett részt vennie. Mateo ismerte a kert minden szegletét, és örökbe fogadta Alejandro szürke macskáját, Churrót.
Aztán megjelent Rodrigo, Alejandro unokaöccse.
Vacsorázott velük, és túl sok kérdést tett fel Lauráról. Később a hangját hallotta a stúdióból:
– Haver, halálos rákod van, és behoztál egy idegent a gyerekkel a házadba. Gondoltál már arra, milyen könnyű lenne valakinek kihasználnia téged?
Alehandro így válaszolt:
– Évek óta kérdezősködsz a számláimról, a vagyonomról és a végrendeletemről, és szinte soha nem kérdezed meg, hogy érzem magam.
Csend lett.
„Amikor meghalsz, ami a családhoz tartozik, annak a családban kell maradnia” – mondta Rodrigo.
Alehandro így válaszolt:
– Amíg élek, semmi sem tartozik a tiéd abból, ami az enyém.
Laura mozdulatlanul állt. Még mindig nem tudta elképzelni, meddig hajlandó elmenni Rodrigo, hogy ezt megváltoztassa.
2. RÉSZ
Két héttel később Laura munkát kapott egy építőanyag-gyártó cégnél Querétaróban. A probléma a bérleti díj volt: a kaució és az első havi bérleti díj meghaladta a megtakarításait.
Alejandro kölcsönadta neki a pénzt. Laura talált egy kis lakást egy bölcsőde közelében, és Mateóhoz költözött.
Mielőtt elment, a fiú megölelte Churrót.
– Láthatjuk újra Alejandro bácsit?
– Amikor csak akarod – felelte.
Azon az estén Rodrigo ezt írta Laurának:
„A nagybátyám beteg és sebezhető. A vagyona családi ügy. Remélem, megérti, hogy bizonyos döntések nem feltétlenül tükrözik azt, amit valójában akar.”
Laura így válaszolt:
„Már elmentünk. A kölcsönt vissza fogjuk fizetni. Nem várok semmit a nagybátyádtól.”
Egy hónappal később az utolsó fillérig visszaadta.
De sosem hagyta abba Alejandró látogatását.
Decemberben a kemoterápia második köre súlyosan érintette. Zulema, a nő, aki évekig takarította a házat, felhívta Laurát.
– Rodrigo néhány dokumentummal érkezett. Miután elment, Don Alejandro két napig nem szólt semmit.
Laura Tequisquiapanba autózott.
– Mit akart, hogy aláírj?
—Erő a tulajdonom „kezelésére”.
– Kezelni vagy megszabadulni tőle?
—Eladni, számlákat áthelyezni, tranzakciókat aláírni. Mindent.
Laura otthagyta a kést az asztalon.
– Soha többé ne fogadd el egyedül.
Alejandro alig mosolygott.
– Pontosan ezt mondta az ügyvédem is.
Később bevallotta, hogy meg akarja változtatni a végrendeletét. Rodrigo csak korlátozott részt kapna, a többit pedig jótékonysági célokra fordítanák.
Januárban Rodrigo közvetlenül Laurát hívta.
– Egy egyedülálló anya, akinek gyermeke van, egy gazdag, beteg férfit lehetőségnek tekinthet.
Laura hallgatott.
–Most mondtál valami nagyon sértőt. Ne hívj fel többet.
Letette a telefont.
Hetekkel később a kemoterápia stabilizálta a rákot. Mateo visszatért Alejandróhoz, és először sikerült legyőznie őt.
A nyugalom nem tartott sokáig.
Patricia, a barátja, akinek a házához Laura megpróbált eljutni az első éjszaka, figyelmeztetéssel kereste. A férje az önkormányzatnál dolgozott, és pletykákat hallott egy tizenkét hektáros földterületről, amely Alejandro tulajdonában volt egy leendő logisztikai övezet közelében.
– Az a föld évekkel ezelőtt még nagyon keveset ért. Most akár tízszer annyit is érhet. És vannak emberek, akik érdeklődnek iránta.
