– Anya, ébren vagy?
-Most már igen.
– Alejandro bácsi már közülünk való?
Szünet következett.
– Mit jelent a „köztünk lévők”?
– Családként.
Csend.
– Nagyon fontos személy számunkra – felelte Laura.
– Nem ezt kérdeztem.
Alejandro elfojtott egy mosolyt.
– Aludj el, Mateo!
– Akarod?
A csend hosszabb lett.
Máté szólalt meg először:
– Ha nem válaszolsz, az igent jelent.
Laura elfojtott nevetést hallatott.
– Duérmete, nyomozó.
Alejandro lement a konyhába.
Odakint az ég kezdett kitisztulni, és a kis almafa ringatózott a szélben.
Az orvosok néhány hónapot adtak neki.
Kilenc telt el.
Még mindig beteg volt. Még mindig félt. De még élt.
Hét órakor Mateo kócosnak tűnt.
– Elmegyünk megnézni az almafát?
Menjünk.
Együtt távoztak.
– Megnőtt?
-Egy kicsit.
– Majd én gondoskodom róla, ha megbetegszel.
Alejandro nagyot nyelt.
-Üzlet.
Laura pár perccel később kijött egy csésze kávéval. Mellettük állt, vállvetve Alejandróval.
Senki sem szólt semmit.
Alejandro évtizedeket töltött raktárak, üzlethelyiségek, földek és bankszámlák felhalmozásával. Évekig azt hitte, hogy legnagyobb tragédiája az, hogy nem lehetnek gyermekei, és hogy egy hatalmas, tökéletesen üres házat hagy maga után.
Rodrigo úgy hitte, hogy a család valami örökség.
Laura megtanulta, hogy ne bízzon senkiben, aki megígérte, hogy marad.
És Mateo ötévesen mindenki másnál hamarabb megértette, hogy a család is elkezdődhet egy úton, két idegen között, akiknek okuk volt bizalmatlannak lenni egymással, mégis úgy döntöttek, hogy nem fordítanak hátat egymásnak.
Az almafa még kicsi volt.
Talán Sándor soha nem kóstolja meg egyik gyümölcsét sem.
Talán így van.
Most először nem ez volt az egyetlen fontos dolog.
A lényeg az volt, hogy elültette.
És hogy az a nap, amikor közölték vele, hogy meg fog halni, végül az a nap is lett, amikor a háza újra megtelt élettel.
