– Mert azt akarják, hogy segítsek nekik pert indítani. Nyomás, késedelmek, költségek… amíg bele nem egyezel az eladásba.

– És elfogadtad?

Rodrigo eltakarta az arcát a kezével.

– Sok pénzzel tartozom nekik, haver.

-Mennyi?

– Majdnem tízmillió.

Alejandro lehunyta a szemét.

– Azt hitted, a halálommal megfizethetsz nekik?

-Igen.

A szó olyan halkan szólt, hogy szinte elveszett a fák között.

Rodrigo folytatta:

–Amikor diagnosztizálták nálad, azt hittem, minden gyorsan megoldódik. Azt hittem, öröklök valami fontosat, eladom, kifizetem a tartozást, és továbblépek az életemmel. Aztán jött Laura és Mateo, a dolgok megváltoztak, és én pánikba estem.

– Szóval kerested azokat az embereket?

– Már tudtak a földről. Kölcsönadtak nekem pénzt azzal az indoklással, amit vártam tőle. Amikor látták, hogy nem fogod eladni, követelni kezdték, hogy győzzelek meg.

-Hatalom.

-Igen.

– És azzal vádolnád Laurát, hogy aranyásó?

Rodrigo ránézett.

– Én is. Sajnálom.

Laura nyugodt hangon beszélt.

– Fejezd be az igazmondást.

– Amikor elfogyott a hatalmuk, megpróbáltak teljesen megvásárolni. Most konfliktust akarnak szítani. Nem akarom folytatni, de megtarthatják az üzletemet.

Alejandro a botra tette a kezét, és felállt.

–Van egy feleséged, két gyereked, és mindenki jövőjét felteszed egy olyan örökségre, ami nem is létezett.

-Tudom.

– Most már tudod.

Rodrigo szeme könnyes lett.

– Segítesz nekem?

– Igen. De nem úgy, ahogy szeretnéd.

Alejandro felhívta Estebant.

„Az ügyvédem felülvizsgálja a szerződéseiteket. Ha vannak tisztességtelen záradékok vagy szabálytalanságok, segít megvédeni magatokat. Eladjátok, amit el kell adnotok, és kifizetitek, amennyivel valójában tartoztok. Nem fogok tízmilliót adni azért, hogy megtanítsam, mindig lesz valaki, aki kisegít a rossz döntéseitek után.”

Rodrigo meglepetten nézett rá.

– Mindazok után, amiket tettem, miért?

Alexander az almafára nézett.

– Mert a nővérem fia vagy. És az, hogy segítek neked szembenézni a következményekkel, nem ugyanaz, mint hogy fizetek értük helyetted.

Mielőtt elment volna, Rodrigo Laurához fordult.

– Gondolom, most már elégedettnek kell lenned.

Értetlenül nézett rá.

– Mivel elégedett?

– Ha bebizonyítottam volna, hogy én vagyok a rosszfiú.

Laura egy lépést tett felé.

„Nem kellett semmit bizonyítanom. Te magad mondtad az egészet. Két táskával, egy alvó gyerekkel és kevesebb mint ötezer pesóval érkeztem ide a számlámon. Akkor jöttem el, amikor munkát kaptam. Minden egyes pesót visszafizettem Alejandrónak, amit kölcsönadott. Azért jöttem vissza, mert beteg volt, és mert megkért minket, hogy maradjunk itt. Te viszont hónapokig számolgattad, mennyit érne a halála.”

Rodrigo elsápadt.

– Nem tudod, milyen elveszíteni egy vállalkozást.

– És fogalmad sincs, milyen érzés egyszerre elveszíteni a házat, a házasságot és a munkát, és mégsem elfogadni semmit mástól.

Alejandro felemelte a kezét.

– Elég ennyi.

Nem Rodrigo védelmében mondta. Azért mondta, mert nem akarta, hogy az a ház a megaláztatás helyévé váljon.

„Kiderült az igazság” – tette hozzá. „Most mindenkinek szembe kell néznie azzal, amit tett.”

Rodrigo válasz nélkül távozott.

A következő napokban Alejandro keveset beszélt. Nem maga a föld fájt neki a legjobban, hanem az, hogy rájött, unokaöccse úgy nézte az orvosi naptárat, mint aki a tartozás esedékességét várja. Laura nem próbálta könnyű szavakkal vigasztalni.

Egyik este a teraszon találta.

– A húgom szégyellte volna őt – mondta Alexander.

– Talán. De azt is szerettem volna, ha lett volna lehetősége kijavítani.

– Pontosan ezért vagyok a legjobban felháborodva benned.

Laura felvonta a szemöldökét.

-Milyen dolgot?

–Hogy amikor gyűlölni akarok valakit, kitalálsz egy értelmes kifejezést.

Néhány nap óta először mindketten nevettek.

Esteban jelentős ellentmondásokat talált két szerződésben, és hivatalos tárgyalásokat kezdeményezett. A földdel kapcsolatos nyomást is jelentette a hatóságoknak.

Horizonte Desarrollos abbahagyta a hívást.

Rodrigo eladta a cégben lévő részesedését, csökkentette az adósságot, és elfogadta a fennmaradó rész átstrukturálását. Szinte mindent elveszített, amit öt év alatt felépített, és vissza kellett térnie alkalmazottként dolgozni.

Nem volt ez egy látványos bosszú.

Rosszabb volt számára: együtt kellett élnie annak következményeivel, hogy nagybátyja halálára várt anyagi megoldásként.

Augusztusban Alejandro megkérte Laurát, hogy üljön le vele, miután Mateo elaludt.

– Befejeztem a rendrakást.

– A végrendelet?

-Is.

Elmagyarázta, hogy a földterület és vagyonának jelentős része egy beteg gyermekeket és oktatási projekteket támogató alapítványhoz kerül. Rodrigo korlátozott részesedést tartana meg egy borászatban.

– És van még valami.

-Milyen dolgot?

– Létrehoztam egy oktatási alapítványt Mateo számára.

Laura mozdulatlan maradt.

-Nem.

Alejandro elmosolyodott.

– Már megtörtént.

– Ez túl sok.

„Ez nem neked való pénz. Most nem is használhatod fel. Amikor betöltöd a tizennyolcat, főiskolára vagy szakképzésre fogsz menni belőle. Azt akarom, hogy legyenek választási lehetőségeid.”

– Miért pont őt?

– Mert jó fiú.

Laura lesütötte a tekintetét.

–Egy autópályán fekve találkoztunk.

-Pontosan.

– És most te csináld ezt.

– Azon az estén azt hittem, megnyitom előtted a házamat. Később megértettem, hogy te adtad vissza nekem.

Laura érezte, hogy könny szökik a szemébe.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

– Maradj, ameddig csak akarsz. Nem kötelességből.

A köztük lévő csend már nem volt kínos.

Intim volt.

Azon a reggelen Alejandro pirkadat előtt ébredt. Ahogy elhaladt Laura és Mateo szobája mellett, meghallotta a fiú hangját.