Egy hegyomlásnyi Navy SEAL masírozott be az állatorvosi rendelőmbe egy halálosan kiképzett katonai kutyával, akiről büszkén hirdette, hogy „emberekkel végzett”, miközben agresszívan ráripakodott mindenkire, hogy lépjenek hátra. De tíz perccel később ugyanez a halálos fenevad ügyet sem vetett a vezetője kétségbeesett parancsaira, egyenesen felém sprintelt, és hibátlanul engedelmeskedett egy szigorúan titkos szónak, aminek hét évvel ezelőtt meg kellett volna halnia az egyetlen férfival, akit valaha szerettem. Ahogy a harminc kilónyi, remegő izomköteg a mellkasomba fúrta a fejét, egy rémisztő, lehetetlen igazság mosott el mindent: ha ez a kutya még mindig él, akkor a sír, ami felett hét éve gyászolok, valójában üres lehet.

Éreztem, hogy eláll a lélegzetem.

Az első hat számjegy megegyezett azzal a titkos kóddal, amit Ethan és én az összes másodlagos címkéhez használtunk.

Az utolsó négy nem véletlenül alakult így.

Ők voltak a születésnapom.

Caleb a képernyőt bámulta.

„Ez a chip nincs semmilyen nyilvántartásban.”

„Sosem így volt szánva.”

Beírtam a számot egy offline leolvasóba, ami a klinika számítógépéhez volt csatlakoztatva. Egy kis titkosított mező jelent meg.

JELSZÓ SZÜKSÉGES.

Kipróbáltam a Lantern-t.

Elutasítva.

Próbáltam Ethan szolgáltatási számát.

Elutasítva.

Szellem az egyik mancsát a lábamra helyezte.

Újra a képernyőre néztem.

– Hogy hívott Ethan? – kérdezte Caleb.

„Varázsló.”

„Nem a mezőn.”

Majdnem megmondtam neki, hogy ez nem az ő dolga.

Aztán eszembe jutott, ahogy Ethan az esőben nevetett egy ideiglenes kennel előtt, és makacsnak nevezett, mert nem voltam hajlandó egy beteg kutyát magamra hagyni egy éjszakára.

– Sarkcsillag – mondtam.

Káleb várt.

Beírtam, hogy NORTHSTAR.

A fájl megnyílt.

Csak egy sor jelent meg.

HA MEGTALÁLJÁK, KÉRJÜK, KAPCSOLATBA DR. M. COLE-LAL. NE MERJEN VISSZA A KESTREL PROGRAMBA.

Caleb kétszer is elolvasta.

„Tudod, mi az a Kestrel?”

“Nem.”

Őszintén nyugtalannak tűnt.

„Így van.”

Mielőtt magyarázkodhatott volna, megszólalt a klinika telefonja.

Paula válaszolt elöl.

Néhány másodperc múlva megjelent az ajtóban.

„Madison, egy férfi keres téged.”

“Név?”

„Nem fog adni egyet sem.”

„Mondd meg neki, hogy zárva vagyunk.”

„Azt mondja, tud a Szellemről.”

Caleb a póráz után nyúlt.

Szellem ehelyett közelebb húzódott hozzám.

„Bejött?” – kérdezte Caleb.

„Nem. Az utca túloldaláról telefonál.”

Odamentem az ablakhoz.

Egy sötét szedán állt egy csupasz fa alatt. A szélvédő visszatükrözte a szürke eget, elrejtve azt, aki benne ült.

Újra megszólalt a klinika telefonja.

Felvettem a hosszabbítót az asztal közelében.

„Ő Dr. Cole.”

Egy férfi köszönés nélkül szólt hozzá.

„A második chipet szkennelted.”

Ujjaim megszorultak a kagyló körül.

„Ki ez?”

„Korlátozott időd van.”

„Mit csinálni?”

“Döntsd el, hogy az igazságot akarod-e, vagy az utána felépített életet.”

„Ez nem döntés.”

„Úgy lesz.”

Kinéztem az ablakon.

„Megtalálták Ethant?”

Csend.

Akkor a férfi azt mondta: „Kérdezd meg a kutyát, hol vár rád.”

A vonal elnémult.

Calebhez fordultam.

„Mit jelent a Kestrel szó?”

Rápillantott Paulára, majd lehalkította a hangját.

„Ez egy titkosított rehabilitációs program volt.”

„Kutyáknak?”

„A személyzet számára.”

A szó nehézkesen megült.

– Milyen rehabilitációról van szó?

„Fogság utáni reintegráció. Identitásvédelem. Emlékezetfelmérés. Hosszú távú monitorozás.”

Kihűlt a bőröm.

„Szerinted Ethan is benne volt?”

„Azt hiszem, valaki törölni akarta a hétköznapi feljegyzésekből.”

“Miért?”

„Nem tudom.”

Paula közelebb lépett.

„Madison, bármi is legyen ez, egyedül nem tudod megoldani.”

A hangjában nem érződött félelem, csak aggodalom.

Öt éve ismertem. Ő helyettesített, amikor rémálmokból ébredtem. Soha nem kérdezte meg, miért nem szeretem a helikoptereket, vagy miért ellenőrzöm a kijáratokat minden étteremben.

Bólintottam.

„Zárd be a bejárati ajtót. Húzd be a redőnyöket. Aztán hívd fel a barátnőmet, Nora Hale-t.”

„A nyugdíjas neurológus?”

„A Portsmouth-i Haditengerészeti Orvosi Központban dolgozott.”

Caleb élesen rám nézett.

„Megbízol benne?”

„Az életemmel.”

„Akkor ne mondj neki semmit nyílt vonalon.”

Paula bólintott, és bement a hátsó irodába.

Caleb egyszer odament a váróteremhez.

„Mit értett a hívó azalatt, hogy hol vár a kutya?”

Szellemre néztem.

Ethan megtanította neki, hogy finoman jelezze a helyszíneket: ajtókat, járműveket, rejtett tereket. De a küldetések után Szellem kialakított egy személyes szokást.

Valahányszor Ethan elment a kibeszélésre, Ghost a kennel keletre néző ablaka alatt várakozott, mert ott jelent meg először Ethan teherautója.

– Kelet felé fordulva vár – mondtam.

Caleb elővette a telefonját, és megnyitott egy térképet.

„Innen keletre található a haditengerészeti bázis.”

„Túl nyilvánvaló.”

„Aztán túl az öböl.”

Felemelte a fülét.

Aztán a hátsó folyosó felé indult.

Követtem.

Elhaladt a gyógyszertár, a raktár és a rendelő mellett, majd megállt a régi, ritkán használt kiszolgálóajtónál. Egyszer megkaparta az alját.

„Mi van odakint?” – kérdezte Caleb.

„Egy sikátor és egy bekerített udvar.”

Óvatosan nyitottam ki az ajtót.

Hideg eső söpört befelé.

Szellem bement a sikátorba és keletnek fordult.

A túlsó végén egy sor tárológarázs állt, amelyeket a közeli vállalkozások béreltek. Az egyik a klinikához tartozott, bár hónapok óta nem nyitottam ki.

Szellem egyenesen feléje sétált.

Felgyorsult a pulzusom.

„Az a lakás az enyém.”

„Hozzá tudna férni valaki?” – kérdezte Caleb.

„Paulának van kulcsa. Nekem is.”

„Van még valaki?”

„Talán az előző klinikatulajdonos, de ő Arizonába költözött.”

Szellem ült a fémajtó előtt.

Rám nézett.

Várakozás.

Feloldottam.

Bent törött kalitkák, ünnepi dekorációk, régi bútorok és archivált papírdossziékkal teli dobozok hevertek. Por szállt a hideg levegőben.

Szellem elhaladt minden mellett, és megállt egy keskeny, a hátsó falnak tolt faszekrény mellett.

Nem ismertem fel.

– Az nem a miénk – mondtam.

Caleb megvizsgálta a zsanérokat. „Nincs látható szerkezet.”

Együtt húztuk el a faltól.

Mögötte egy aktatáskánál nem nagyobb acélláda feküdt.

A nevem fekete filctollal volt ráírva a tetejére.

Nem Madison.

Bástya.

Egy pillanatig nem tudtam megérinteni.

Caleb leguggolt mellém.

„Veszélyes lehet?”

„Bármi megtörténhet.”

Szellem megszagolta a bőröndöt, majd lefeküdt.

Ez volt a régi jelzése a szabadulásról.

Kinyitottam a zárakat.

Belül egy összehajtott terepi kabát, egy lezárt orvosi csomag, egy fénykép és egy kis hangrögzítő feküdt.