A kabát Ethané volt.

Tudtam, hogy mi a javítás a mandzsetta mentén, mert én magam varrtam meg egy piros zseblámpa alatt, miközben ő panaszkodott, hogy az öltéseim furcsán néznek ki.

Remegett a kezem, miközben felemeltem.

A szövetnek csak por szaga volt.

Alatta a fénykép Ethant ábrázolta, amint Ghost mellett áll egy fehér épület előtt. Vékonyabb volt. A haja hosszabb volt. Egy bot pihent a lábán.

A hátulján egy dátum volt.

Négy évvel a bejelentett halála után.

– Túlélte – suttogta Caleb.

Ethan arcába meredtem.

Nem mosolygott.

Mellette egy nő állt, sötétkék orvosi egyenruhában. Az arcát kivágták a fényképről.

Az orvosi csomagon a Kestrel jelvény viselte.

Nyúltam érte, de Szellem halkan felnyögött.

Egy morgás sem.

Figyelmeztetés.

Léptek zaja hallatszott a sikátorban.

Caleb közém és az ajtó közé állt.

Egy nő bukkant fel az esőben, mindkét kezét fogva, ahol jól láthattuk őket. A hatvanas évei elején járt, rövid, ősz hajú és sötétkék kabátot viselt.

Felismertem, mielőtt megszólalt volna.

Dr. Nora Hale.

Paulának nem volt elég ideje felhívni, nemhogy elmagyarázni, hol vagyunk.

– Nora – mondtam. – Honnan tudtad?

Tekintete a nyitott dobozra siklott.

– Reméltem, hogy soha nem fogod megtalálni.

Caleb megmerevedett. – Ide tetted?

“Igen.”

Az eső a kabátjáról a betonra csöpögött.

Felemeltem a fényképet.

„Tudtad, hogy Ethan túlélte.”

Nora arca megtelt bánattal.

„Tudtam, hogy felépült.”

„Meddig?”

„Hét év.”

A válasz kiszorította a levegőt a mellkasomból.

„Hagytad, hogy gyászoljam őt.”

„Megparancsolták, hogy ne vegyem fel veled a kapcsolatot.”

„A barátom voltál.”

„Azért lettem a barátod, mert megbíztak azzal, hogy figyeljelek téged.”

A szavak halkak voltak, szinte bocsánatkérőek.

Minden közös vacsora, minden késő esti telefonhívás, minden évforduló, amit velem töltött, hirtelen átalakult.

Szellem felállt és mellém lépett.

– Hol van Ethan? – kérdeztem.

Nora a kutyára nézett.

„Most már nem tudom.”

„Mit jelent ez?”

„Tizennyolc hónapja hagyta el Kestrelt.”

„Elment vagy megszökött?”

„Mindkettő, attól függően, hogy ki írja a jelentést.”

Caleb előrelépett. „Miért tartaná őt egy rehabilitációs program öt évig fogva?”

Nora arca megkeményedett.

„Mert eszébe jutott valami az Éjlámpásból, amit a hatalmasoknak el kellett felejteniük.”

“Mi?”

„Egy civil kimentési lista. Informátorok nevei. A küldetést átirányító tisztek nevei.”

Megragadtam a fényképet.

„Megsérült?”

“Igen.”

„Emlékezett rám?”

Nora rövid időre lehunyta a szemét.

„Minden nap.”

A válasz jobban fájt, mint a bizonytalanság.

– Akkor miért nem jött haza?

„Mert azt hitte, hogy a visszatérése veszélybe sodorna téged.”

„Ez nem az ő döntése volt.”

– Nem – mondta Nora. – De ez volt a döntése.

A hangrögzítő a tokban pihent.

Felvettem.

„Rajta van ezen?”

“Igen.”

„Mikor vették fel?”

„Három héttel ezelőtt.”

Megállt a szívem.

– Azt mondtad, nem tudod, hol van.

„Én nem.”

„De láttad őt.”

„Nem. A felvevő futárral érkezett.”

“Ahonnan?”

„Nincs visszaküldési cím.”

Megnyomtam a lejátszást.

Néhány másodpercig csak a szél zúgása hallatszott.

Aztán Ethan hangja betöltötte a garázst.

Világosabb, mint a Caleb által hozott akta.

Idősebb.

Fáradt.

Élő.

„Madison, ha Ghost megtalált téged, akkor Kestrel elkezdte lezárni a nyilvántartásait. Sajnálom. Távol maradtam, mert azt hittem, a távolság biztonságban tart. Tévedtem.”

Befogtam a számat.

A felvétel folytatódott.

„Ne higgy a bevetési jelentésnek. Ne higgy senkinek, aki azt mondja, hogy én voltam az egyetlen túlélő. Azon az éjszakán még egy embert kimentettek, és hét éve gondoskodnak arról, hogy egyikünk se mesélhesse el ugyanazt a történetet.”

Szünet.

Aztán Ethan megszólalt: „Nora tud belőle egy részét. Caleb kevesebbet tud, mint gondolja. Szellem tudja, hol van eltemetve a többi.”

Caleb a felvevőre meredt.

Nóra elsápadt.

Ethan hangja megenyhült.

„És Madison, mielőtt eldöntenéd, hogy keresel-e, tudnod kell, miért nem jöttem haza.”

A felvétel lekattant.

– Ez nem lehet a vége – mondtam.

Újra megnyomtam a lejátszást.

Semmi.

Megfordítottam a készüléket. Az elemtartó fedele alatt egy összehajtott papírcsík volt.

Három koordinátát írt Ethan a kezével.

Caleb beírta őket a telefonjába.

Negyven mérfölddel délebbre egy pont jelent meg a térképen, egy elhagyatott tengerparti meteorológiai állomás közelében.

Nóra közelebb lépett.

„Ma este nem mehetsz oda.”

“Miért?”

„Mert az üzenet hiányos.”

Ránéztem.

„Mit titkolsz még?”

Szellemre pillantott.

Aztán a kezemben lévő fényképre.

„Az Ethan melletti nő nem orvos volt.”

„Ki volt ő?”

Nora válasza lassan érkezett.

„Ő volt a második túlélő.”

Újra a hiányzó arcra néztem.

„Miért volt Ethannel?”

„Mert ő volt az Éjjeli Lámpás hadművelet igazi célpontja.”

„És ki volt ő?”

Nora tekintete találkozott az enyémmel.

„A húgod.”

Majdnem felnevettem.

„Nincs nővérem.”

Nora benyúlt a kabátjába, és elővett egy műanyag tokban elrejtett apró fényképet.

Két lány állt egy tó partján, egyikük sem volt idősebb ötévesnél.

Az egyik én voltam.

A másiknak az én szemeim voltak.

A hátulján, anyám kézírásával, négy szó állt:

Madison és Mara, újra együtt.

Addig bámultam a nevet, amíg a betűk el nem homályosultak.

Aztán Szellem élesen a sikátor bejárata felé fordult.

Egy alak állt az eső túloldalán, félig elrejtve a szomszédos épület napellenzője alatt.

Magas.

Még mindig.

Figyel minket.

Az alak felemelte az egyik kezét.

Szellem egy olyan hangot adott ki, amit hét éve nem hallottam, egy megtört, örömteli nyüszítést, amit csak egyetlen embernek tartogattak.