Egy kétségbeesett hegyi férfi árverésre bocsátja újszülött csecsemőjét, mígnem egy terhes nő hazaviszi.
Wyoming, 1881 nyara.
A nap izzó vasként perzselte Szent Luciát.
A kis határváros egy rézbánya, két karám, egy kantina és egy bank köré épült, amelyek ugyanahhoz az emberhez tartoztak, aki szinte mindent irányított: Don Horacio Beltránhoz, a polgármesterhez, az uzsoráshoz, aki több föld birtokosa volt, mint amennyit bármelyik becsületes ember a saját kezével megművelhetett volna.
Azon a reggelen azonban senki sem nézett a bányákra.
Az egész város egy, a téren felállított fa emelvény előtt gyűlt össze.
Felette egy láncra vert férfi állt.
Magas volt, széles vállú, és annyira poros, hogy nehéz volt megbecsülni a korát. Az egyik szemöldökén megszáradt vér volt, szakadt az inge, és a csuklóján bélyegek voltak.
De nem ez tartotta csendben a tömeget.
A férfi egy csecsemőt tartott a kezében.
Egy szürke takaróba csavart újszülött kislány sírt a mellkasának dőlve, miközben hatalmas, remegő kezével védte a fejét a naptól.
– Figyeljenek jól! – kiáltotta Horacio Beltrán. – Ezt a csavargót hajléktalanul, pénz nélkül találták, amint ellenállt a seriff embereinek. A törvény megengedi neki, hogy annak dolgozzon, aki kifizeti a bírságát.
Egy kalapáccsal ütötte a korlátot.
– Egy év szolgálat. Ki ajánl 10 dollárt?
A tér hátsó részében Valeria Mendoza mindkét kezét a hasára tette.
29 éves és 7 hónapos terhes volt.
Fél évvel ezelőtt eltemette a férjét, Juliant, miután egy fűrésztelepi fűrész eltört és szétzúzta a mellkasát.
Azóta egyedül küzdött a kis Mendoza-ranch megőrzéséért, amely két órányira volt a várostól.
A tető javításra szorult.
Az északi kerítés kidőlt.
Két tehén pusztult el télen.
És pontosan 43 dollár maradt a táskájában.
42-t vagyonadóra szántak.
Az utolsó dollárt lisztre kellett volna költeni.
Valeria elment a faluba élelemért.
Nem számítottam rá, hogy egy emberi árverést fogok nézni.
– Tizenkét dollár! – kiáltotta egy farmer. – De a baba nem jön velem.
Néhányan nevettek.
A láncra vert férfi felnézett.
Sötét szemei elfojtották a nevetést.
– A gyerek vele megy – mondta Beltrán. – A város nem fog fizetni egy dajkáért.
„Szóval 8” – viccelődött egy másik férfi. „A kölyök többet eszik, mint amennyit ér.”
Valeria rúgást érzett a gyomrában.
A benne lévő baba olyan hevesen mozgott, hogy egy oszlopba kellett kapaszkodnia.
Aztán az újszülött a peronon egy gyenge sírást hallatott.
Nem sikoly volt.
Rosszabb volt.
Egy olyan lény hangja volt, ami kezdett kifogyni az erejeből.
Valeria megfigyelte a foglyot.
A férfinak kicserepesedett volt az ajka, és valószínűleg napok óta nem evett rendesen, de nem nézett a tömegre.
Csak a baba.
Zavarba ejtő finomsággal egyensúlyozta.
„Tizenöt dollár” – ajánlotta fel valaki.
Horacio felemelte a kalapácsot.
– Kér valaki 20-at?
Valeria a táskájára nézett.
Az adóra gondolt.
Otthon.
A meg nem született gyermekében.
Ha elkölti azt a pénzt, Beltrán még ősz előtt elveheti tőle a tanyát.
De újra hallotta a sírást.
— 40 dollár.
A kalapács a levegőben lebegett.
Az egész tér felé fordult.
Horacio összehúzta a szemét.
– Mit mondtál?
Valéria előrelépett.
Remegtek a lábai, de a hangja nem.
– 40 dollár a szerződésért.
– Mendoza asszony, szüksége van arra a pénzre, hogy fizessen nekem.
– Ez nem változtat az ajánlatomon.
– Terhes. Egyedül él. Mit fog csinálni egy ilyen férfival?
Valeria a fogolyra nézett.
—A föld megművelése.
– Megölhetném, miközben alszik.
– Akkor az az én problémám lesz.
Horacio lassan lelépett a peronról.
—Ha ma fizet, a pénzt nem térítik vissza.
Valéria kinyitotta a táskát.
– Ismerem a szabályokat.
Egyenként letette a dollárokat a seriff asztalára.
Minden egyes érme úgy hangzott, mintha a saját házát érte volna ütés.
Horacio elmosolyodott.
Tökéletesen jól tudtam, mi történt az előbb.
Valeria egy évnyi munkát vásárolt.
És valószínűleg odaadta neki a tanyáját.
—Díjazva.
Amikor levették a láncokat, a férfi megdörzsölte a csuklóját, de nem szólt semmit.
Valéria közeledett.
-Hogy hívják?
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
—Mateo Salgado.
Rekedtes volt a hangja, mintha napok óta nem használta volna.
– Valeria Mendoza vagyok.
Mateo a hasára nézett.
Aztán Horatióra nézett.
– Olyan pénzt költött, amije nem volt.
– Ezt már tudom.
– Nem tudja, mit vett az előbb.
Valeria a babára nézett.
– Nem vettem meg senkit.
Mateo összevonta a szemöldökét.
Valeria fogta a szerződést, összehajtotta és eltette.
– Időt nyertem, hogy te és a lány lejöjjetek a peronról.
Most először változott meg valami Mateo arcán.
Nincs hála.
Még nem.
Valami zavarodottsághoz hasonló.
A tanyára vezető út során Mateo vezette a szekeret.
Valéria mellette állt.
A lány egy takarókkal letakart, bélelt dobozban aludt.
– A te lányod? – kérdezte Valeria.
Mateo olyan sokáig várt a válasszal, hogy azt hitte, nem is fogja megtenni.
-Nem.
– Van annak neve?
– Lucía.
— Hol van az édesanyád?
Mateo kezei megszorultak a gyeplő körül.
-Halott.
Valéria nem kérdezett többet.
Érkezéskor Mateo csendben figyelte a tanyát.
A ház kicsi volt.
A pajta megdőlt.
A kút szivattyúja nyikorgott.
Több volt a munka, mint az ember.
