– Akkor két napig kell túlélnünk.

Azon az éjszakán megérkeztek a lovasok.

5 férfi.

Máté lekapcsolta a lámpákat.

Valeria elvette Julian régi sörétes puskáját.

– Maradj hátul.

– Ez az én házam.

– Terhes vagy.

– Pontosan ezért szándékozom megvédeni őt.

Kintről egy hang kiáltotta:

-Sós!

Máté elsápadt.

—Jerónimo Cruz.

-WHO?

– A férfi, aki megölte Marianát.

– kiáltotta ismét Jerónimo.

–Adjátok ide a lányt és a dobozt. Elmegyünk, és mindenki élve ébred fel.

Valeria érezte, hogy Lucia megmozdul a kiságyban.

Aztán egy brutális fájdalom hasított a gyomrába.

Meghajlott.

Mateo odafutott hozzá.

-Nem.

Valeria rémülten nézett rá.

– Azt hiszem, jön a baba.

-Most nem.

– Magyarázd el neki.

Újabb fájdalom.

Erősebb.

Kintről lövés hallatszott.

Egy ablak betört.

Mateo a hátsó szobába vezette Valeriát.

– Figyelj rám. Ha bejönnek, vidd Luciát és menj ki a pinceajtón.

-És te?

– Majd én szórakoztatom őket.

-Nem.

– Valéria…

Megragadta az ingénél fogva.

– Soha többé ne döntsd el helyettem, hogy mit veszíthetek.

Mateo mozdulatlan maradt.

Ez a mondat jobban átszúrta, mint bármelyik golyó.

Bólintott.

– Aztán együtt túléltük.

A férfiak két oldalról próbáltak közeledni.

Mateo jobban ismerte az árnyakat.

Csak akkor lőtt, ha egyértelmű célpontja volt.

Egyikük sebesülten esett el a kút mellett.

Egy másik a lovak felé menekült.

Jerónimo elrendelte a tornác felgyújtását.

A száraz fa égni kezdett.

Valéria felsikoltott.

Ezúttal nem félelemből.

Az igazi vajúdás elkezdődött.

Füst, lövöldözés és izomhúzódások közepette Mateo vödrökkel eloltotta a tűz egy részét, miközben megpróbálta távol tartani a támadókat a háztól.

Aztán olyasmi történt, amire senki sem számított.

Több tucat sisak csattogását lehetett hallani.

Jerónimo megfordult, azt hitte, erősítés.

Nem voltak azok.

Szomszédok voltak.

Rancherek.

Családok.

Még néhány férfi is, akik a téren tartózkodtak az árverés alatt.

Elöl az idős Ramirez doktor jött.

– Valeria! – kiáltotta. – Megérkeztünk!

Máté megértette.

Napokkal korábban, anélkül, hogy bármit is mondott volna neki, Valeria elküldte a szomszéd fiúnak az egyik teszt másolatát és egy figyelmeztetést.

Ha valami történt, össze kellett gyűjtenie mindazokat, akiknek a földjei szerepeltek Beltrán dokumentumaiban.

Több mint 20 család jött rá, hogy őket is átverték.

Jeromos és emberei körülvéve találták magukat.

Nem volt dicsőséges végső csata.

Volt még valami, ami rosszabb volt számukra.

Tanúk.

Túl sok.

Jerónimo elejtette a fegyverét.

Hajnalban két szövetségi rendőr érkezett, akiket a szomszédok riasztottak.

Addigra Horacio Beltrán megpróbált elmenekülni a városból.

Nem jutott messzire.

A kápolnában talált dokumentumok lerombolták hatalmát.

Esteban Alcázart csalással, megvesztegetéssel és a bányászok halálának eltussolásával is vádolták.

De miközben fontos embereket tartóztattak le Santa Lucíában, valami sokkal kisebb és sokkal fontosabb dolog történt a Mendoza-ranchon.

Valéria szült.

Egy gyerek.

Évek.

Amikor Dr. Ramirez a karjába vette, Mateo az ajtónál maradt, korommal borítva, vállán bekötéssel.

Valéria ránézett.

—Tiszteletes.

Máté finoman tagadta.

– Ez a pillanat a tiéd.

-Nem.

Valéria könnyein keresztül mosolygott.

– A miénk.

Máté közeledett.

Lucia a kiságyban aludt az ágy mellett.

Valeria a karjában tartotta az újszülöttet.

Mióta ismerte, Mateo most sírt először.

— Mi lesz a neve?

Valeria a gyerekre nézett.

—Julian Mateo.

Lehunyta a szemét.

– Valéria…

– A férjem az igazsággal mentette meg ezt a földet. Te pedig a gyerekeimet mentetted meg azzal, hogy itt maradtál, amikor elmenekülhettél volna. Mindketten megérdemlitek, hogy az ő nevében legyetek.

Hat hónappal később Santa Lucía már más város volt.

Horacio elvesztette az állását.

Több család visszaszerezte vagyonát.

A Mendoza-ranch jogilag mentes volt minden adósságtól.

Esteban Alcázart szövetségi bíróság elé állították.

Lucíát Valeria gyámsága alá helyezték, amíg meg nem állapították, hogy léteznek-e Mariana rokonai.

Soha senki nem jelent meg.

Egy évvel később egy bíró engedélyezte az örökbefogadásukat.

Addigra már senki sem beszélt a tanyán örökbefogadott gyermekként róla.

Egyszerűen csak Lucia volt.

Mateo folytatta a földművelést.

De már nem aludt a pajtában.

Amikor Valeria először kérte meg, hogy vacsorázzon a házban, ott maradt.

Aztán elkezdett minden este bent maradni.

Nem hirtelen történt.

Nem voltak ígéretek a Hold alatt, sem lehetetlen kijelentések.

Voltak apróságok.

Egy csésze kávé megmentve.

Egy megjavított szék.

Mateo felemelte Julián Mateót, amikor sírt.

Valeria bizalmasan beszélget Luciával, miközben dolgozik.

Mígnem egy tavaszi délutánon Mateo megtalálta a régi szerződés 4 darabját egy fiókban.

Letette őket az asztalra.

– Miért tartottad meg őket?

Valéria elmosolyodott.

– Hogy emlékezzek életem legrosszabb vásárlására.

Mateo felnevetett.

– 40 dollár egy megvert férfiért, egy üldözött lányért és 5 nyomozó gyilkosért.

– Szörnyű befektetés.

Mateo ránézett.

– Azt mondanám, hogy elég jól sikerült.

Valéria lesütötte a szemét.

Mateo vett egy mély lélegzetet.

– Nem tudom, hogyan kell nagyszerű dolgokat kínálni.

– Tudom.

-Nincs pénzem.

– Én is tudom.

–És évekig azt hittem, hogy a családot elveszíted.

Valéria felnézett.

Máté így folytatta:

–Megtanítottad nekem, hogy ez is lehet valami, amit az ember megtalál.

Elővett egy egyszerű ezüstgyűrűt.

– Nem akarok neked dolgozni, Valeria Mendoza.

Komolyságot színlelt.

– Ez aggasztóan hangzik.

– Veled akarok dolgozni. Veled akarok megöregedni. Felnevelni azt a két kicsit… és bármelyik másik makacs embert, akit az élet úgy dönt, hogy minket küld.