– Van ott egy bölcső – mondta Valeria. – Julian építette, mielőtt meghalt.

Mateo levitte Lucíát a kocsiról.

Elhunyt férje nevének hallatán Valériának lassan fel kellett vennie a levegőt.

Még mindig fájt neki róla beszélni.

Bent a házban kecsketejet melegített, és tiszta kendővel etette Luciát.

Máté az ajtóban maradt.

Púder nélkül, tiszta arccal fiatalabbnak látszott, mint Valeria feltételezte, talán 34 évesnek.

Egy sebhely húzódott végig a bal szemöldökén.

– Gyönyörű – suttogta Valeria.

Máté lehajtotta a fejét.

– Az anyja is az volt.

-Mi történt?

A csend nehézzé vált.

Végre Mateo megszólalt.

– 9 nappal ezelőtt találtam rá a hegyi ösvényen.

Valeria abbahagyta a bölcső ringatását.

– Megtaláltad az anyát?

– Egy felborult szekér. A sofőr meghalt. A nőnek golyó fúródott az oldalába.

– Ki lőtte le?

—Fizetett férfiak.

Mateo kinézett az ablakon.

– Mielőtt meghalt, megeskettetett, hogy megvédem Luciát.

Valeria a tűz ellenére is fázott.

-Kinek?

Mateo egyenesen a szemébe nézett.

—Esteban Alcázartól.

Valéria ismerte a nevet.

Wyomingban mindenki ismerte őt.

Alcázar vasutakat, bányákat és közlekedési vállalatokat birtokolt. Politikusok voltak a zsebében, és arról pletykáltak, hogy kormányzóvá akar válni.

– Miért kergetne egy ilyen férfi egy gyereket?

– Ezt még nem tudom.

Előhúzott valamit az ing alól.

Egy apró kulcs volt.

– Lucía anyja adta nekem, mielőtt meghalt. Csak annyit mondott: „Ne hagyd, hogy megtalálják, mit nyit.”

Másnap reggel Valeria kalapácsütésekre ébredt.

Mateo már megjavította a kerítés egy részét.

Dél előtt megjavította a pajta tetejét.

Aztán megerősítette a tyúkól ajtaját, kitisztította a kutat, és 3 hétre elegendő tűzifát aprított.

Úgy dolgozott, mint aki nem tud nyugton ülni.

A következő napokban a tanya átalakulni kezdett.

És Máté is.

Lucia abbahagyta a sírást, amikor meghallotta a hangját.

Valeria felfedezte, hogy tudja, hogyan kell szárított húst főzni, lovakat gyógyítani, és szinte bármilyen szerszámot megjavítani.

Este együtt vacsoráztak.

„Van családod?” – kérdezte egy este.

Máté tagadta.

– Volt egy bátyám.

-Meghalt?

– Egy alcázari bányában.

Valeria ekkor megértette a gyűlöletének egy részét.

De volt valami, amit Máté még mindig titkolt.

Három héttel az adóbevallási határidő előtt megjelent Horacio Beltrán.

2 férfival érkezett.

– Azért jöttem, hogy emlékeztessem a fizetésre.

Valeria kiment a verandára.

– Nem felejtettem el.

—42 dollár.

Horacio Mateóra nézett.

– Milyen rossz befektetést hajtottál végre.

Mateo egy lépést tett előre.

Horacio elmosolyodott.

– Vigyázz, Salgado. Jogilag még mindig szerződés alatt állsz.

Valeria elővette a papírt a zsebéből.

4 darabra törte.

-Már nem.

Horacio elsápadt.

– Ez a dokumentum 40 dollárt ér.

– Számomra értéktelen.

Mateo meglepetten nézett rá.

– Dolgozhatsz itt, ha akarsz – folytatta Valeria. – Ha el akarsz menni, megteheted ma.

Horacio hangosan felnevetett.

– Nagyszerű. Egy terhes özvegy, egy hajléktalan férfi és két gyermek. Három hét múlva enyém lesz ez a föld.

Amikor elment, Máté megszólalt.

– Nem kellett volna eltörnie.

– Nincs szükségem rabszolgára.

– Meg kell tartanod a farmot.

– És abba kell hagynod azt a hitet, hogy minden kedves cselekedetért a szabadságoddal kell fizetned.

Máté nem válaszolt.

Azon az estén, miközben Valeria Lucia takaróját cserélte, észrevett valami keményet, ami az egyik szélére volt varrva.

Óvatosan kibontotta az anyagot.

Benne egy kis ezüst medált talált.

Rá volt vésve a JM monogram.

Valéria lélegzete elállt.

Felismertem azt a medált.

Julianhoz tartozott.

A férje.

—Mateo!

Befutott.

Valeria remegő kézzel emelte fel a tárgyat.

– Honnan szerezte ezt Lucia anyja?

Mateo falfehér lett.

-Nem tudom.

– Julianhoz tartozott.

Kinyitották a medált.

Egy apró, összehajtott papírcsík volt benne.

Csak 4 szót tartalmazott:

„Régi kápolna. A kereszt alatt.”

Hajnalban egy 8 kilométerre lévő elhagyatott kápolnához lovagoltak.

Az oltár mögött egy kis vasdobozt találtak.

A kulcs illik.

Benne dokumentumok voltak.

Több tucat.

Fizetési listák.

Cégek.

Szentírások.

És egy Valeriának címzett levél.

Azonnal felismerte Julian kézírását.

“Valéria:

Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem tudtam visszafordulni.

A Santa Esperanza bányában dolgozók halála nem baleset volt.

Alcázar elrendelte a pénzmegtakarítást a támogatás csökkentésével, és megvásárolta az ellenőr hallgatását.

Horacio Beltrán kölcsönöket hamisított, hogy elvehessen földet özvegyektől és eladósodott családoktól.

Van bizonyítékom.

Egy Mariana Reyes nevű nő az Alcázar-házban dolgozik. Segített nekem lemásolni őket.

Ha bármi történne velem, bízz benne.

Bocsáss meg, hogy nem mondtam el.

Meg akartalak védeni.

Valéria térdre rogyott.

–Julian nem balesetben halt meg.

Mateo elvett egy másik dokumentumot.

Az arckifejezése megváltozott.

—Mariana Reyes.

-Hogy?

– Ő volt Lucia anyja.

Mindketten egyszerre értették meg az igazságot.

Marianát nem azért üldözték, mert Lucía Alcázar lánya volt.

Azért üldözték, mert magánál hordta a Julian által összegyűjtött bizonyítékokat.

És Lucia volt az utolsó személy, akiről a gyilkosok azt hitték, hogy elvezetheti őket hozzájuk.

A dobozban még valami váratlanabb is volt.

A Mendoza-ranch eredeti dokumentuma.

Horacio adósságot hamisított.

Valeria nem tartozott neki 42 dollárral.

Beltrán hónapok óta próbált megtartani egy olyan ingatlant, amelyet soha nem terhelt meg jogszerűen jelzálog.

– Elvihetjük ezt a szövetségi rendőrkapitánynak – mondta Mateo.

—Santa Lucía két napnyira van minden olyan hatóságtól, amelyet nem Horacio ellenőriz.

Mateo az ajtó felé nézett.