1. RÉSZ

– Kisasszony, kérem, ne menjen el… apám nem akar felébredni.

Mariana Torres mozdulatlanul állt a Lomas de Chapultepec-i ház ajtaja előtt. Vállán egy nyolckilós termozsák lógott, kezében pedig egy ínyenc ételrendelés, amit két óra előtt kellett kiszállítania. A kislány, aki ajtót nyitott, nem lehetett több hatévesnél. Pizsamában volt, kócos hajjal, egyik kezével az ajtófélfát szorongatta.

– Van veled egy felnőtt?

–Apám. De furcsán viselkedik. Veronica elment.

Veronika a mostohaanyja volt.

Mariana a bejáratnál hagyta a táskáját, és követte a kislányt a nappaliba. A férfi oldalán feküdt egy krémszínű kanapén, még mindig ingben és nadrágban. Nem válaszolt. Az asztalon egy majdnem üres borospohár állt, alján fehéres üledékkel.

Mariana ütést érzett a mellkasában, amikor meglátta az arcát.

Ricardo Salgado.

Két évvel korábban ez a férfi a Grupo Altavista vezérigazgatója volt, és ő írta alá azt a dokumentumot, ami miatt munkanélkülivé vált. Egy kartondobozzal, három évnyi jó eredmény nullára csökkent, és egy mondattal távozott az irodából, amelyre még mindig emlékezett: „Ez egy szerkezetátalakítás része.”

Aztán jöttek az adósságok, a költözés egy olcsóbb szobába, az éjszakai munka egy megfigyelőközpontban, és végül a kézbesítői műszakok.

Ricardo most eszméletlenül feküdt előtte.

Mariana gondolhatott volna a múltra. De nem tette.

Felhívta a 911-et, ellenőrizte, hogy lélegzik-e, és követte a központ utasításait. A kislány, Sofia, néhány lépésnyire maradt, túl komolyan a korához képest.

– Láttad, mi történt?

Zsófia bólintott.

– Verónica valami fehéret tett a pohárba. Kanállal megkeverte. Azt hitte, alszom.

– Gyógyszer volt?

– Nem tudom. Kivette egy kis átlátszó zacskóból, majd betette a táskájába.

A mentő percekkel később megérkezett. A mentősök gyenge pulzusát és mérgezésre utaló jeleket találtak. Mariana az üvegre mutatott anélkül, hogy hozzáért volna, és pontosan elmagyarázta, mit mondott a lány.

Amikor Ricardót berakták a mentőautóba, Sofia fogta a kezét.

– Te is elmész?

Mariana a bejáratnál álló elhagyatott rendre nézett, majd a lányra.

– Nem. Veled megyek.

A kórházban az orvos megerősítette, hogy Ricardo vérében veszélyes koncentrációban voltak nyugtatók. Ha még néhány órát kibír orvosi ellátás nélkül, súlyos sérüléseket szenvedhetett volna, vagy akár meg is halhatott volna.

Értesítették a rendőrséget.

Sofia egyszer sem sírt.

Amikor Ricardo órákkal később magához tért, kinyitotta a szemét, és először a lányát látta meg… majd Marianát az ajtóban ülni.

Felismerte őt.

– Te dolgoztál velem régebben.

– Amíg ki nem rúgtál.

Ricardo egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha még mindig nem tudná, hogy a délután melyik részét nehezebb megértenie.

Aztán Sofia az ágyához lépett.

– Apa, el kell mondanom valamit Veronikáról.

És amit a lány ezután mondott, arra késztette Ricardót, hogy abbahagyja Mariana nézését, és még mindig gyenge hangon megkérje őket, hogy azonnal hívják a rendőrséget.

Senki sem tudta elképzelni abban a szobában, hogy mit fognak feltárni a ház kamerái.

2. RÉSZ

Sofia mindent szépítés nélkül elmesélt. Kiment a konyhába vízért, és látta, hogy Veronica háttal áll a kamerának, és egy kis cipzáras zacskó tartalmát Ricardo borospoharába üríti. Aztán majdnem egy percig kevergette, eltette a zacskót, és elhagyta a házat, mondván, hogy aznap este visszajön.

– El akartam mondani neked, apa, de nem ébredtél fel.

Ricardo megszorította a lánya kezét.

Marianna közbelépett.

– Az üveg még mindig a szobában van. Nem nyúltam hozzá. És vannak kameráitok, ugye?

Ricardo hirtelen kinyitotta a szemét.

Nyolc kamera felügyelte a bejáratot, a konyhát, a nappalit és a garázst. A felvételeket a felhőben tárolták.

Miközben az ügynökök elkezdték a megszerzésüket, Ricardónak sikerült bejelentkeznie a telefonjáról. Csak néhány percig tartott.

Ott volt Veronika.

Az arca tisztán látszott. Kinyitott egy kis zacskót, beleöntötte a port az italba, megkeverte, majd a tasakot a táskájába tette.

– Tudta, hogy kamerák vannak – mormolta Ricardo.

– Talán azt gondolta, hogy soha nem lesz lehetőséged átnézni őket – felelte Mariana.

Órákkal később megérkezett Ricardo édesanyja, Doña Elena Cuernavacából, hogy elvigye Sofíát. Mielőtt elindult volna, a kislány megölelte Marianát.

– Holnap felhívsz?

Mariana alig egy pillanatig habozott.

– Igen, ígérem.

Másnap reggel Ricardo felhívta. A rendőrség Verónicát egy barátja házában találta meg a város szélén. A táskájában ugyanannak a nyugtatónak a nyomait és a kis zacskót találták, amely a felvételen is látható.

De Ricardo nem hívta be, hogy megbeszélje az ügyet.

– Beszélni akarok rólad – mondta neki –. Elkértem a dossziédat a HR-től.

Mariana a műszakja befejezése után kórházba ment.

Ricardónak volt egy mappa az ágyon.

– Az elmúlt évi eredményei tizennyolc százalékkal haladták meg az átlagot. Százhat százalékban elérte a kitűzött célját, és négy nagyobb ügyfelet nyert meg. Két, rosszabb eredményeket elérő ember megtartotta az állását.

Mariana úgy érezte, mintha két évvel ezelőtt visszamenne abba az irodába.

– Ezt már tudtam. Azt viszont sosem tudtam, hogy miért szerepelt a nevem a listán.

Ricardo nagyot nyelt.

A korábbi pénzügyi igazgató, Esteban Cárdenas szervezte meg az „átszervezést”. Hónapokkal később kiderült, hogy egy versenytárssal tárgyal, és több ügyfelet is meg akar vásárolni. Mariana közvetlen kapcsolatot épített ki négy ügyféllel. Az Altavistától való eltávolítása megkönnyítette a lépést.