„Ő készítette a listát” – mondta Ricardo –, „de én aláírtam anélkül, hogy ellenőriztem volna. Az az én felelősségem volt.”

Marianna felkelt.

– Két év, Ricardo. Elvesztettem a lakásomat, felemésztettem a megtakarításaimat, és egész éjjel dolgoztam, mert nem volt hajlandó tíz percet sem rászánni egy eredménylista átnézésére.

-Tudom.

– Nem. Most már tudja.

Ricardo védekezés nélkül elfogadta az ütést.

Aztán ajánlatot tett neki: térjen vissza a Grupo Altavistához kereskedelmi igazgatóként, valódi hatalommal a csapat, a felvétel és a stratégia felett.

Mariana szárazon felnevetett.

– Munkát ajánlasz nekem, mert megmentettem az életedet?

– Részben szeretném visszacsinálni, amit tettem. De ellenőriztem a számait. Ha nem alkalmaznám, miután láttam őket, kétszer követném el ugyanazt a hibát.

Mariana válasz nélkül hagyta el a kórházat.

Azon az estén felhívta Sofiát, ahogy ígérte. A lány a nagymamája kutyájáról beszélt, a quesadillákról, amiket sütöttek, és mielőtt elbúcsúzott volna, váratlan kérdést tett fel:

– Újra apámmal fogsz dolgozni?

– Még mindig nem tudom.

– Azt hiszem, kellene.

-Mert?

– Mert te jó voltál, ő pedig igazságtalan. Ha most azt mondja, hogy tévedett, akkor csak igazságos, ha be is bizonyítja.

Marianna hallgatott.

Aztán Zsófia hozzátette:

– És mert ha visszajön, nem fog eltűnni az életemből.

Ez a mondat még bonyolultabbá tett mindent.

Másnap Marianának döntenie kellett, hogy visszatér-e oda, ami elpusztította… vagy elutasítja az egyetlen lehetőséget, hogy kiderítse, ki a valódi felelős.

3. RÉSZ

Mariana két napig úgy szállította a parancsokat, mintha mi sem történt volna.

Lépcsőn mászott, kaputelefonok előtt várakozott, vitatkozott a vendégekkel, akik esküdöztek, hogy helyesen adták meg a címüket, és süteményeket evett az autójában a kiszállítások között. Ez a megszokott rutin segített neki kitisztítani a fejét.

Ami a legjobban zavarta, az nem Ricardo volt.

Az az érzés volt, hogy ha elfogadja ezt az ajánlatot, a visszatérése egyfajta jutalommá válhat azért, mert jó helyen volt, amikor majdnem meghalt.

A barátnője, Paola volt az, aki ezt nyíltan elmondta neki egy telefonhívás során.

– Érdekli a munka?

-Igen.

– Ez volt az a pozíció, amit el akart kapni, mielőtt kirúgták?

-Igen.

– Igazolják a számaid, hogy ezt neked adták?

Marianna hallgatott.

– Akkor hagyd abba az önbüntetést, hogy bebizonyítsd: senkitől sincs szükséged semmire. Egy dolog egyedül túlélni, és egészen más azt hinni, hogy a túlélés a legtöbb, amit megérdemelsz.

Azon az estén Mariana írt Ricardónak.

„Hajlandó vagyok megvitatni a pozíciót. De személyesen szeretnék tárgyalni a feltételekről. Nem kérek semmilyen szívességet.”

Két nappal később visszatért a Grupo Altavista irodájába a Paseo de la Reformán.

Furcsa érzés kerítette hatalmába az épületbe való belépéskor. Felismerte a hallt, a lifteket, az ötödik emeletről áradozó kávé illatát. Majdnem három éven át minden reggel oda járt. Aztán egyik napról a másikra már nem tartozott oda.

Ricardo egy másik szobában fogadta, mint amelyikből kirúgták.

– Szeretnék valamit tisztázni – mondta Mariana, mielőtt leült. – Ha visszajövök, akkor profiként jövök vissza. Nem mint a kézbesítő lány, aki mentőt hívott.

-RENDBEN.

– Szeretnék dönteni a csapatom felvételéről és elbocsátásáról. Részt szeretnék venni a negyedéves célok kitűzésében. És ha valaha is felkerül a nevem egy elbocsátási listára, akkor a szerződés aláírása előtt áttekintitek a teljesítményemet.

Ricardo a tekintetét fogva tartotta.

-Elfogadott.

-Csak úgy?

– Nem könnyű. Ez a legkevesebb, amit tehetünk.

Mariana két hetet kért, hogy befejezze a kézbesítő munkáját.

Múlt pénteken visszaadta a termotáskát, aláírta az indulási nyilatkozatot, és elbúcsúzott az útvonal koordinátorától. Beszéd nem hangzott el. Kezet rázott vele, és azt mondta:

– Jó, hogy találtál valami jobbat.

Amikor parancs, útvonalak és nehéz hátizsák nélkül a vállán kiment az utcára, furcsán könnyűnek érezte magát.

Hétfőn a saját jelvényével lépett be Altavistába.

Az értékesítési osztályán kilenc ember dolgozott, és alig érte el a negyedéves célkitűzés hetvennégy százalékát. Mariana áttekintette a dokumentumokat, az eredményeket, az elveszett számlákat, a fluktuációt és a fizetéseket. De mielőtt bárkit is áthelyezett volna, húsz percet beszélt minden egyes csapattaggal.

A legrosszabb éveiben megtanult valamit: a számok sokat elárulnak, de nem mondanak el mindent.

Az első hónapban átszervezte az ügyfélportfóliót, megszüntette a felesleges jelentéseket, visszahozott egy értékesítési munkatársat, aki a növekedés hiánya miatt távozott, és két pozíciót nyitott jobb feltételekkel. A csapat hat hónap után először a cél 102 százalékával zárta a hónapot.

Ricardo tartotta a szavát.

Nem avatkozott bele a döntéseikbe. Nem próbálta irányítani a módszerüket. Amikor kérdezett valamit, az eredményekre kérdezett rá, nem szeszélyből.

Ez nem törölte el a múltat.

De ez azt mutatta, hogy megtanulta a leckét.

Eközben a Veronica elleni ügy haladt előre.

A biztonsági kamera felvételei, a toxikológiai jelentések és a táskájában talált nyugtató nagyon megnehezítette annak állítását, hogy az egész baleset volt. Aztán valami rosszabbra derült fény: hónapokkal korábban sikerült megváltoztatnia egy befektetési számla tulajdonosát egy közjegyző által kezelt dokumentumok segítségével, aki ellen nyomozás indult.

A rendőrség elkezdte úgy ítélni, hogy Ricardo megmérgezési kísérlete nem dühkitörésből történt.

Pénzről volt szó.

Azt is megtudtuk, hogy Ricardo és Veronica hetek óta veszekedtek, mert a férfi át akarta nézni azokat a banki tranzakciókat, amelyekre a nő nem volt hajlandó magyarázatot adni.