A válást gyorsan lebonyolították. Ricardo kérte, hogy Sofíát ne osszák meg a folyamat felesleges részleteivel, és beleegyezett, hogy gyermekterápiát indítson, hogy segítsen neki beszélni a történtekről.
Amikor a pszichológus először megkérdezte Sofiától, hogy miért sír szinte soha felnőttek előtt, a lány így válaszolt:
– Mert ha sírnék, Veronica azt mondaná, hogy csak színészkedtem.
Ricardo később hallotta ezt a kifejezést, és percekig szótlanul ült.
Nem volt kamera arra, amit nem látott.
Ez a felfedezés fájdalmasabb volt számára, mint a mérgezés.
Kételkedett a saját lányában.
A csendet nyugalomnak hitte.
Mariana nem vigasztalta.
Egyszerűen csak annyit mondott neki:
– A bocsánatkérés akkor hasznos, ha utána megváltoztatja a hallgatási szokásaidat.
És Ricardo elkezdte csinálni.
Sofia többé nem maradt egyedül otthon. Doña Elena gyakran járt Cuernavacából, és amikor Ricardónak hosszú megbeszélései voltak, egy megbízható gondozó maradt a lánnyal. Néhány olyan dolog is visszakerült, amit Verónica megtiltott, mert „tönkretették a dekorációt”: növények, a hűtőszekrényre ragasztott rajzok és egy kis kaktusz, amit Sofia a nappaliban helyezett el, mintha a nemzeti függetlenség jele lenne.
– Ez az én házam is – jelentette ki.
Marianna elmosolyodott.
-Pontosan.
Mariana és Sofia kapcsolata olyan módon fejlődött, ahogyan azt egyikük sem tervezte.
Először hívások voltak.
Aztán vacsora.
Aztán egy másik.
A szombatok szokássá váltak. Elmentek a Chapultepeci Állatkertbe, megnéztek egy gyerekkiállítást a Papalote-ban, és churrost ettek egy mozifilm után. Ricardo néha velük tartott, néha nem.
Mariana tartotta ezt a távolságot.
Nem akartam, hogy Sofia összekeverje a hálát az ígéretekkel.
Egyik este a lány bevitte a szobájába, hogy megmutassa neki a rajzait. Állatokat, házakat, barátságos arcú szörnyeket és a nagymamája kutyájának eltúlzottan kövér változatát ábrázolták.
Aztán elővett egy összehajtott papírlapot.
Egy ceruzarajz volt, amelyen egy nő állt egy termotáskával egy hatalmas ajtó előtt. Egy kislány fogta a kezét.
– Azon a napon érkeztél – mondta Sofia. – Odaadhatom neked?
Mariana érezte, hogy összeszorul a torka.
-Igen.
Sofia a hátoldalára írta a dátumot, alá pedig két szót:
„Fontos nap.”
Mariana letette a rajzot az asztalára.
Nem azért, mert emlékezni akartam arra, hogy megmentettem Ricardót.
De azért is, mert emlékezni akartam arra, hogy azon a napon egy lánynak volt bátorsága segítséget kérni, miután hónapokig azt tanulta, hogy a felnőttek megmondhatják neki, hogy csak kitalálja a dolgokat.
Három hónappal később Mariana részlege a kitűzött cél felett fejezte be a negyedévet.
Az eredményhirdetésen Ricardo bemutatta a számokat a testületnek.
„A változás nem az enyém volt” – mondta. „Az értékesítési vezetőségtől.”
Mariana az asztal másik oldaláról nézett rá.
Nem volt szüksége arra, hogy hősnőként mutassa be.
Elég volt neki, hogy elismerték a munkásságát.
Amikor végeztek, az egyik korábbi menedzser odalépett hozzá, hogy gratuláljon, és szinte tréfásan megjegyezte:
– Milyen jó visszatérni a céghez.
Marianna így válaszolt:
– Nem mentem vissza. Visszahelyeztek oda, ahonnan soha nem lett volna szabad elvinniük.
Ricardo hallotta a mondatot.
Nem szólt semmit.
Azon az estén, amikor már majdnem mindenki elment, Mariana becsukta a számítógépét és kiment a folyosóra. Ricardo a liftre várt.
Együtt mentek le.
Amikor megérkezett a hallba, kért tőle pár percet.
Kimentek a járdára. A város még mindig tele volt lámpákkal és forgalommal.
– Sokat gondolkodtam azon, hogyan kérjek bocsánatot tőle – mondta Ricardo –, és rájöttem, hogy nincs egyetlen mondat sem, ami két évnyi kárpótolni tudna az életéből.
Mariana keresztbe fonta a karját.
– Nincs egy sem.
– Azt is megértettem, hogy az állás visszaadása nem törli el azt, amit tettem.
-Sem.
Ricardo mély lélegzetet vett.
„Akkor nem fogom megpróbálni meggyőzni arról, hogy minden rendeződött. Csak azt akarom, hogy tudja, soha többé nem írok alá olyasmit, ami megváltoztatja valakinek az életét anélkül, hogy utánajárnék, miért.”
Marianna figyelte őt.
Ez azért jelentett valamit.
Nem azért, mert egyik napról a másikra más emberré változtatta Ricardót, hanem azért, mert most először nem keresett kifogásokat.
– Ezt kellett volna tennie már a legelejétől fogva – válaszolta.
-Igen.
Szünet következett.
Ricardo a sugárút felé nézett.
– Van még valami.
—Mondd ki.
– Szófia „az én Marianámnak” szólítja.
Majdnem elmosolyodott.
-Tudom.
– És hetek óta azon tűnődöm, hogy elmondjam-e ezt neked, vagy hallgassak, hogy ne bonyolítsam tovább azt, ami már amúgy is köztetek van.
Marianna komoly lett.
Ricardo folytatta:
„Nem akarom felhasználni, ami történt, hogy közelebb kerüljek hozzád. Sem bűntudat, sem munka, sem Sofia miatt. De törődöm. Sokkal jobban, mint amire számítottam.”
Marianna nem válaszolt azonnal.
– Ricardo, a cégednél dolgozom.
-Tudom.
– A lányod ragaszkodik hozzám.
-Tudom.
– És ha valami baj történik, megsérülhet.
– Pontosan ez aggaszt a legjobban.
Mariana most először látta, hogy a férfi, aki két évvel korábban aláírta a felmondását, beismeri, hogy nincs tökéletes megoldása.
„Nem kérek választ” – mondta. „Csak nem akartam folyton azt színlelni, hogy nem érzek semmit.”
Mariana megigazította a táskát a vállán.
– Hallottam.
-Ennyi az egész?
– A mai napra igen.
Ricardo bólintott.
Nem követte őt.
Nem erősködött.
Ez is új volt.
Mariana pár lépést tett a sarok felé, amikor megszólalt a telefonja.
Zsófia volt az.
