– Aláírtam egy 70 pesós nyugtát – mondta Jacinta –. Csak egyetlen papírlap volt.
– Az aláírása a kettő végén szerepel – felelte Laureano. – A kerületi bíró csütörtökön érkezik. Vagy teljesíti a kérését, vagy lefoglalom azt, amit Mr. Salvatierra biztosítékként nyújt be.
Ramiro áthidalta a köztük lévő szakadékot.
– Ő nem árucikk.
– De az adósságodnak van tulajdonosa.
Laureano felült a biciklijére és elment az alkalmazottaival. Nicanor maradni akart.
– Tűnj el a földemről! – mondta Ramiro. – Ha visszajössz, az azért lesz, hogy elmondd az igazat a bíró előtt.
Azon az estén Jacintát a szobájában találta, amint életét ismét a takaróra, a serpenyőre és a kis kancsóra redukálta.
– Hajnal előtt elmegyek. Ha Falcónnak dolgozom, talán békén hagyom a gyerekeket.
– El fogja őket választani tőled, és soha nem fogja úgy tekinteni, hogy ez az adósság megfizetett.
Jacinta ezután elárulta, hogy Tomást halálra zúzta Laureano pamutgyárja. A munkások hetek óta panaszkodtak egy megrepedt futószalagra. A baleset után a cég levonta a temetési költségeket Tomás utolsó fizetéséből, és arra kényszerítette Jacintát, hogy írja alá a nyugtát, miközben Mateo beteg volt, Inés pedig a karjában aludt.
„Laureano a szégyent láncokká változtatja” – mondta. „Senki sem tesz tanúvallomást, mert mindenki tartozik neki valamivel.”
– Az igazság önmagában nem elég – felelte Ramiro. – Holnap elmegyünk és keresünk neki társaságot.
Mielőtt elindult, a kis kancsót a szekrénybe, a palacsintasütőt pedig a tűzhelyre tette.
– Az életed már nem fér el egy talicskában.
Két napon át utazott tanyákon és műhelyeken keresztül. Don Tiburcio emlékezett más özvegyekre is, akik eltűntek a fogadó felé vezető úton. A postakocsis feljegyezte az utazás dátumait. A bába két gyermekről tudott, akiket elválasztottak az anyjuktól. Ezek az emlékek azonban nem bizonyították, hogy Jacinta üzenete hamisítvány volt.
Egy kovácsműhelyben találták meg Basilio Cruzt, a gyapotgyár korábbi könyvelőjét. Amikor meghallotta Tomás nevét, elejtette a fogóját.
– A temetést a fizetéséből és a munkások befolyt adományából fizették. Laureano egyetlen fillérrel sem járult hozzá.
„Be tudod bizonyítani?” – kérdezte Ramiro.
Basilio elmagyarázta, hogy elrejtett egy bérszámfejtési könyvet, amikor elmenekült a cégtől. Az a régi iroda padlója alá volt ásva, de az épületet továbbra is megfigyelés alatt tartották. Azon a reggelen Ramiro, Basilio és Ocampo biztos beléptek az épületbe egy, a városi titkár által aláírt ellenőrzési paranccsal. A rejtekhelyet üresen és friss olaj szagában találták.
Visszafelé menet lángokat láttak a horizonton.
A Fűzfák égtek.
A tűz az istállóban keletkezett. Ramiro az istállók felé rohant; Mateo küszködött a tejelő tehén ajtajának kinyitásával, miközben Jacinta vödröket húzott ki a kútból. Egy gerenda leesett, és a füst csapdába ejtette a fiút.
Ramiro betakarta magát egy vizes takaróval, bement a házba, majd kijött, és vitte őt. Mateo lélegzett, de égési sérüléseket szenvedett a karján. Inés sírt, és Julián kislovát szorongatta. A szomszédoknak sikerült megmenteniük a házat; a gabona és két karám megsemmisült.
Miután magához tért, Mateo megszorította Ramiro ingét.
– Ha anyámnak el kell mennie, elfeledkezel rólunk?
Ramiro a korommal borított Jacintára nézett, és megértette, mekkora kárt okozott Nicanor vádja.
– Figyelj jól: ezt a családot soha többé senki nem fogja szétosztani, mint a krumplizsákokat.
Jacinta ki akarta javítani a szót, család, de Inés megfogta a kezét. A csend most először nem félelemből fakadt, hanem annak elfogadásából, amit ők négyen már éreztek.
A kerítés mellett Ocampo egy Nicanor monogramjával hímzett zsebkendőbe csomagolt olajosüveget talált.
– A bátyám gyáva, nem gyilkos – mondta Ramiro, bár kétség csattant a hangjában.
Jacinta ekkor meglátott valamit a nyereg alatt, amit az egyik gyújtogató hagyott ott: egy darab könyvelési papírt. Rajta Tomás utolsó fizetése, a temetésre levont összeg és Basilio aláírása szerepelt.
„Kitépték a lapokat, mielőtt elégették volna a könyvet” – döbbent rá.
Egy ló közeledett a sötétségből. Nicanor zúzódásokkal és megkötözött csuklóval leesett a nyeregből. Sikerült megpillantania a testvérét.
– Nem én gyújtottam a tüzet – lihegte. – Én loptam el a könyvet Falcónnak, de Tomás lapjait megtartottam. Amikor felfedezte, hogy hiányoznak, megöletett. Oda rejtettem őket, ahol Magdalena az utolsó levelét hagyta.
Ramiro mozdulatlan maradt. Rajta és Nicanoron kívül senki sem tudta, hogy a levél a felesége sírboltjában fekszik.
3. RÉSZ
Hajnal Los Saucest hamuval és csenddel borítva találta. Az orvos bekötözte Mateót, megerősítette, hogy a tüdeje tiszta, és elrendelte, hogy hetekig ne dolgozzon. Jacinta letérdelt a fiú ágya mellé, de ő elindult Ramiro keresésére.
– Kijött a tehén?
–Elment. És te is. Csak ez számít.
– A kapu nem bírta ki.
–Akkor újraépítjük. Ezúttal mindannyian együtt.
A „mindenki” szótól Jacinta sírva fakadt. A veszély azonban továbbra is leselkedett rá. A nyeregben talált papírcsík alátámasztotta a történetét, de Laureano nevezhette volna lopott lepedőnek. A teljes lapok az Alamo-dombi temetőben voltak, négyórás sétára, és a vihar sárrá változtatta az ösvényt.
Nicanor elmesélte a történteket. Miután felfedte Jacinta hollétét, Laureano követelte, hogy lopja el a főkönyvet az ellenőrzés előtt. Engedelmeskedett, hogy megmentse kis bőrdíszműhelyét és elrejtse adósságait Eulalia elől. Miközben kitépte a lapokat, 11 halott munkás feljegyzéseit és családtagjaiknak tett ismételt kifizetéseket talált. Túl későn jött rá, hogy Jacinta nem az egyetlen.
