„Tomás lapjait azért tartottam meg, hogy rákényszerítsem az ígérvényeim elengedésére” – vallotta be. „Nem miatta volt. Vagy miattad.”

– Legalább ma nem hazudsz – felelte Ramiro.

Eulalia délben érkezett meg. Ahelyett, hogy megölelte volna a férjét, mindenki előtt pofon vágta.

– Megtakarítások nélkül hagytál minket, majd felajánlottál három embernek, hogy tartsák meg a már jelzáloggal terhelt üzletet.

Nicanor lehajtotta a fejét.

– Azt hittem, visszakaphatom.

– Ezt mondják azok a férfiak, akik a családjuk élelmével játszanak.

A vita megosztotta a szomszédokat. Egyesek azt követelték, hogy Ramiro hagyja el Nicanort, mivel áruló. Mások attól tartottak, hogy Laureano elítélése további bajt okozna. Jacinta hallgatott, amíg Don Tiburcio nem javasolta a 240 peso kifizetését, és ezzel véget vetett az ügynek.

„Egy fiktív adósság visszafizetése megerősítené, hogy holnap egy másikat koholhat” – mondta. „Hónapokig azt hittem, hogy a szégyenérzetem a gyerekeimet védi. Csak Falcont védte.”

Ramiro olyan büszkeséggel nézett rá, amit már nem tudott leplezni.

– Elmegyünk, és elhozzuk azokat a leveleket.

Ocampo két embert hagyott a tanya őrzésére. Ramiro, Jacinta, Nicanor és a biztos elindultak a jeges esőben. A dombon Nicanor Magdalena és Julián sírkövére mutatott. Ramiro szó nélkül leszállt a lováról. Hét éven át minden vasárnap meglátogatta azt a helyet. Soha nem hozott magával senkit, mert úgy hitte, hogy a bánatának megosztása elárulja a halottait.

– A levél a kis kő mögött van – mondta Nicanor.

Ramiro lesöpörte magáról a sarat a kezével. Előhúzott egy rozsdás bádogdobozt, amelyben felismerte, hogy ebben a dobozban tartotta Magdalena a receptjeit. Benne az utolsó levele volt, immár hat oldalnyi bérszámfejtés köré tekerve.

Jácinta semmihez sem nyúlt.

– Ha fáj neked, ha kinyitod, akkor kereshetünk egy másik tesztet.

– Jobban fájt, hogy az emlékét falként használtam – felelte Ramiro.

Átadta a lapokat Ocamponak, és a levelet a mellkasához szorította. Most először olvasta fel hangosan Magdalena utolsó sorát, amit a halála előtt írt neki.

– Ne a szerelmünk legyen az oka annak, hogy egyedül maradj.

Nicanor sírva fakadt. Azért rejtette el oda a bizonyítékot, mert tudta, hogy Laureano soha nem gondolná, hogy Ramiro bárkihez is hozzányúlhatna ahhoz a sírhoz. Azt is tudta, hogy a bátyja eljönne, ha a gyerekek élete múlna rajta.

– Még a halott rokonaimat is felhasználtad – mondta Ramiro.

– Igen. És nem várom el, hogy megbocsáss nekem.

– Mindent be kell vallanod. Aztán felelned kell a rablásért és a tűzért, amiben segédkeztél. Az, hogy a testvérem vagy, nem ad más választást.

Csütörtökön zsúfolásig megtelt a Santa Brígida-i önkormányzat épülete. Laureano egy saltillói ügyvéddel és egy bőrmappában lapuló, hibátlan szerződéssel érkezett. Elmosolyodott, amikor meglátta Mateo kötését, mintha a tűz egy jól ismert figyelmeztetés lett volna.

A vándorbíró, Licenciado Herrera, azzal kezdte, hogy megkérdezte Jacintától, felismeri-e az aláírást.

– Felismerem a nevemet. A ráhelyezett lepedőt nem ismerem fel.

Az ügyvéd azt állította, hogy az özvegy egy jogos kötelezettség elől próbál kibújni, és Ramiro manipulálja őt, hogy a gyermekeit napszámosként tartsa meg. Azonnal morgás támadt. Jacinta megszorította Inés kezét, de nem hajtotta le a fejét.

Basilio bemutatta a bérszámfejtési bizonylatokat. Azokból kiderült, hogy Tomás utolsó fizetése 96 peso volt, ebből 70-et a temetésre fordítottak, 26-ot pedig Jacintának adtak. Egy másik oszlopban a munkások hozzájárulásai szerepeltek. Laureano nem előlegezett pénzt.

A küldönc megmutatta a feljegyzéseit: a feltételezett második laphoz használt papír öt héttel azután érkezett Saltillóból, hogy Jacinta elhagyta a gyapotgyárat. Don Tiburcio az ablakhoz tartotta a szerződést. Az aláírás nyoma halványan nyomot hagyott az első lapon, de a másodikon nem. Végül Nicanor leírta a rablást, a ranchra küldött embereket, és a zsebkendőt, amelyet Laureano elvett tőle, hogy bekeretezze.

Az ügyvéd megpróbálta hiteltelenné tenni.

– Ez a tanú beismeri, hogy szerencsejátékos, tolvaj és hazug.

– Ezért hoztam olyasmit, ami nem az én szavamon múlik – felelte Nicanor.

Elővett egy váltót. A hátulján Laureano azt írta, hogy elengedi az adósságát, amint Vélez özvegyasszonyt a felügyelete alá helyezi. Ocampo átadta a kulacsot, a számviteli bizonylatot és a nyerget is, amelyről a patkolókovács azt állította, hogy Laureano egyik alkalmazottjáé.

A bíró lényeges módosítás miatt érvénytelenítette a szerződést, elrendelte a további 11 számla kivizsgálását, és Laureanót hamisítás, kényszerítés és gyújtogatás vádjával vádolta. Nem történt csodával határos letartóztatás vagy azonnali elítélés: megelőző őrizetben maradt, amíg a saltilloi ügyészség tanúvallomásokat gyűjtött. Nicanort lopással, elrejtéssel és a támadásban való részvétellel is vádolták, bár részvételét dokumentálták.

Laureano elvesztette a türelmét.

„Azok a nők az életüket köszönhették nekem” – kiáltotta. „Ha nem lett volna fedél a fejük felett, meghaltak volna.”

– Egy kívülről bezárt tető nem menedék – mondta Jacinta. – Ez egy börtön.

Amikor Ocampo közeledett, Laureano egy kis pisztolyt húzott elő a mappája belső zsebéből. Ramiro Jacinta és a gyerekek elé állt. Nem rántotta elő a fegyverét. Don Tiburcio állt fel; aztán Basilio, a bába és az érintett családok. Senki sem támadott. Senki sem hátrált meg.

– Nézd meg őket alaposan – mondta Ramiro. – Az erejük mindig is a hallgatásukban rejlett.