– Nem vagyok beteg, Sarah – mondtam. A hangom nem úgy hangzott, mint a sajátom. Mintha valami törött palatáblán húznának végig – laposan, dallamtalanul és hihetetlenül hidegen. – A Vance Global Capital ügyvezető partnere vagyok. Az alkalmazottaim pedig jelenleg a vállalat kasszájából sikkasztanak.

„Elena, vérzel a műtét utáni kötéseddel!”

– Akkor cseréld ki őket – mondtam, és sápadt, zúzódásokkal tarkított lábaimat a matrac szélére lendítettem.

Mezítláb a hideg linóleumpadlón landoltak. Émelyítő szédülés csapott a koponyámon, három rémisztő másodpercre elsötétítve a látásom szegélyét. A méhem hevesen összehúzódott, a tiltakozás éles, fehéren izzó görcseként. Megragadtam az ágy hideg acélrácsát, a körmeimet a fémbe vájtam, és felálltam.

Vettem egy lélegzetet. Aztán még egyet. A szoba forgása abbamaradt.

Felvettem az okostelefonomat az éjjeliszekrényről, megnyitottam a személyes névjegyzékemet, és végiggörgettem a családi bejegyzéseken, az orvosokon, az ügyvédeken, míg meg nem találtam annak az egyetlen embernek a közvetlen, biztonságos számát, aki darabonként lebonthatná a paradicsomukat.

Megnyomtam a hívás gombot

A vonal kétszer kicsengett, mielőtt egy mély, csiszolt, halk brit ütemmel rendelkező hang válaszolt.

„Marcus Sterling üzenete. Ő Marcus.”

A kórházi ágynak dőltem, éreztem a hideg acélt a vékony köpenyemen keresztül, és kimondtam négy szót, amelyek megpecsételték a sorsukat:

„Marcus. Készítsd elő a csapdát!”

3. fejezet: A közvetlen vonal Mauira

Kétezer-négyszáz mérföldnyire, öt időzónán és a Csendes-óceán végtelen kék kiterjedésén át, Marcus Sterling a sarokirodájában ült, a Grand Azure Maui ívelt mahagóni íróasztala mögött.

Padlótól mennyezetig érő üvegablakain keresztül a késő délutáni nap csillogó, vert rézlemezzé változtatta a Wailea-öböl vizét. De Marcus nem a naplementét nézte. A vezetői számítógépes terminálját figyelte, ahol egy magas prioritású vörös riasztás világította meg a vezetői irányítópultját.

– Elena? – Marcus hangja azonnal átváltott a vállalati szívélyességből a mély, vezetői tisztelettudásba. – Jó estét, Ms. Vance. Húsz perccel ezelőtt kaptam egy automatikus értesítést, hogy az Ön elsődleges vállalati kártyáját használták a Makai Elnöki Villa regisztrációjához. A szokásos privát vezetői beállításait betöltettük a rendszerünkbe. Mr. Hayes hivatalos Vance Global ügyben utazik? Nem kaptunk előzetes biztonsági jegyzéket a bostoni irodájuktól.

Marcus nem csupán a Grand Azure vezérigazgatója volt; húszéves tapasztalattal rendelkező veterán volt a felsőkategóriás nemzetközi vendéglátásban, akinek a karrierjét nyolc évvel ezelőtt személyesen mentettem meg. Amikor egy ellenséges magántőke-szindikátus megpróbálta felszámolni korábbi karibi üdülőcsoportját, egy negyvenmillió dolláros mezzanine finanszírozási csomagot strukturáltam a Vance Globalon keresztül, amely révén ő maradt a végrehajtó irányítás kezében. A Vance Global nemcsak lakosztályokat foglalt az Azure láncban; a cégem nyolcszázalékos részesedéssel rendelkezett az anyavállalat üzemeltető partnerségében.

Nem vendég voltam. A gazdája voltam.

– Marcus – mondtam nyugodt, ritmikus és hideg hangon, mint a vas. – Figyelj rám nagyon jól. Ne szakíts félbe, amíg be nem fejezem, mert minden szavam, amit mondani fogok, szövetségi bűncselekményt von maga után.

A vonal túlsó végén azonnal egy éles, éles levegővétel hallatszott. „Teljesen, Ms. Vance.”

„A Makai Villát jelenleg négyen lakják: a férjem, Julian Hayes; a nővérem, Chloe Vance; és a szüleim, Richard és Eleanor Vance. Tizennyolc órával ezelőtt Julian ellopta a Vance Global Centurion vállalati kártyámat a táskámból, miközben eszméletlenül feküdtem a St. Jude Kórház sürgősségi sebészeti osztályán, miután meghalt a meg nem született gyermekünk.”

Halott, rémült csend telepedett a telefonvonalra.

Marcus öt másodpercig nem szólt semmit. Mire végre megszólalt, csiszolt, vezetői külseje eltűnt, helyét valódi, remegő düh vette át.

– Istenem… Elena. Ó, édes istenem. A babád… – Marcus hangja kissé elcsuklott, majd jeges, professzionális élűvé vált. – Azonnal kiküldjük a sziget biztonsági személyzetét a Makai Villához. Tizenkét percen belül a helyszínre vezessem a Maui megyei rendőrséget. Mielőtt még egy levegőt vehetnének, kötözőkkel kirángatjuk őket a villából.

– Nem, Marcus – mondtam halkan, miközben a 304-es szoba sarkában álló üres műanyag bölcsőt bámultam. – Semmi ilyesmit nem fogsz tenni.

„Elena, lopott pénzt használnak fel a tulajdonunkban! Hawaii állam törvényei szerint a húszezer dollárnál nagyobb értékű céges fizetési eszköz jogosulatlan birtoklása B osztályú bűncselekmény. Sötétre bezárathatom őket a megyei tárolótartályba.”

„Egy B osztályú bűncselekményt egy okos bostoni védőügyvéd alkudozással feltételes szabadságra bocsáthat és elhalasztott kártérítésre is ítélhet” – suttogtam, miközben éreztem, ahogy a kórházból kiáramló hideg levegő végigsimít lázas bőrömön. „Egy hatvan nap felfüggesztett börtönbüntetés kellemetlenség, Marcus. Julian Hayes nem ezt érdemli. A húgom sem ezt érdemli.”

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Marcus, hangja egy oktávval lejjebb csúszott, felismerve a ragadozó hangnemben rejlő vadállatiasságot.

– A szövetségi küszöbértéket akarom – mondtam. – Az Egyesült Államok Kódexének 18. címének 1029. szakasza értelmében a százötvenezer dollárt meghaladó, államközi hozzáférési eszközökkel elkövetett csalás kötelező szövetségi büntetési tételt von maga után, amely akár tíz évig is eltarthat szövetségi büntetés-végrehajtási intézetben, megyei szintű halasztott elbírálási lehetőség nélkül. Ha a bűncselekmény államhatárokon átívelően történik, és szándékos, rosszhiszemű banki átutalást foglal magában egy vendéglátóipari konzorciumon keresztül, az Egyesült Államok Hawaii Kerületi Ügyészsége azonnali, nem mérlegelési joghatósággal rendelkezik.

– A jelenlegi főkönyvük százhatvanháromezer dollárnál áll, Elena – jegyezte meg Marcus, miközben ujjai gyorsan kopogtak a billentyűzeten. – Már átlépték a pénzügyi küszöböt.