„Átmentem rajta, igen. De azt akarom, hogy olyan mélyen a betonba legyen bevakolva, hogy egyetlen bíró sem adhat nekik elnéző ítéletet ezen a földön” – utasítottam. „Így fogsz bánni velük, Marcus. Úgy fogsz bánni velük, mint a királyi családdal. Ha Julian kéri a privát borlapot, akkor elhozod neki az 1982-es Château Lafite Rothschildot, üvegenként nyolcezer dollárért. Ha Chloe kéri, hogy a privát üdülőhely ékszerészei nyissák meg a szalonjukat, hogy munkaidőn túl is megtekinthessék a tahiti fekete gyöngyöket, akkor te elintézed. Ha apám privát helikopteres chartert akar a Haleakala-kráter felett, akkor lefoglalod a kétmotoros executive bird-et.”

– Azt akarod, hogy teletömjék magukat – mondta Marcus, és a hangjában kezdett derengeni a megértés.

– Azt akarom, hogy annyira felpuffadjanak a lopott luxustól, hogy ne lássák a csapdát, amíg az acél be nem kattan a bokájukra – feleltem. – Julian holnap estére foglalta le a naplementés vacsorájukat hét harmincra, ugye?

Marcus ellenőrizte a rendszerét. „Igen. A privát, óceánparti cabana a központi gyepen. A szálloda elsőrangú asztala. Négyfogásos kóstolómenüt rendelt privát, előzékeny kiszolgálással, elkötelezett sommelier-vel és élő akusztikus slack-key gitárossal.”

– Tökéletes – mondtam, miközben egy lassú, rémisztő mosoly suhant át vértelen ajkaimon. – Holnap reggel csendben továbbítsa a teljes, szerkesztetlen vállalati tranzakciós főkönyvet, az aláírt, jogosulatlan lakáslopásról szóló nyilatkozatommal és a St. Jude-i sebészeti felvételi naplókkal együtt David Vance különleges ügynöknek az FBI honolului területi irodájába. David a másod-unokatestvérem, Marcus. Már tájékoztatták a helyzetről.

„És a letartóztatás?”

– Nem a villájukban, ahol zárt ajtók mögött rejtőzhetnek – suttogtam, és a hangom halálos, suttogásszerűre halkult. – Azt akarom, hogy a helyi rendőrség, a üdülőhely biztonsági csapata és a szövetségi ügynökök holnap este pontosan hét órakor sétáljanak ki arra az óceánparti teraszra, miközben a borommal koccintanak a naplementére. Azt akarom, hogy az étkezőben minden vendég nézze. Azt akarom, hogy fényképeket készítsenek róluk. Azt akarom, hogy a poggyászukat lefoglalt polgári vagyonként zárják be a villában.

– Tekintsd elintézettnek, Elena – felelte Marcus halkan. – És… ami azt illeti… mélységesen sajnálom a veszteségedet.

– Tartogasd magadnak a bánatot, Marcus – mondtam, miközben kinéztem a kórház ablakán a sötét bostoni éjszakába. – Az igazságszolgáltatásnak nem könnyekre van szüksége. Kivégzésre van szüksége.

Letettem a hívást, visszafordultam a kórházi ágyhoz, és leültem.

Sarah Lin az ajtó közelében állt, kezében egy tálca steril sebészeti kötszerrel és egy fecskendőben széles spektrumú antibiotikummal. Szeme tágra nyílt, arca sápadt a csodálattól.

– Tényleg el fogod pusztítani őket, ugye? – suttogta.

– Nem, Sarah – mondtam, és kinyújtottam a karomat, hogy beszúrhassa a tűt. – Csak hagyom, hogy eltöltsék a végkielégítésüket.

4. fejezet: A naplemente giljotinja

Lélegzetelállító volt az aranyló óra a Wailea Beach felett.

A Csendes-óceán lágy, türkiz hullámokban hömpölygött a fehér homokra, visszaverve a lenyugvó nap tüzes narancssárga és lágy ibolyaszínű fényét. A Grand Azure gondosan nyírt partján álló pálmafák lágyan ringatóztak a passzátszélben, leveleik susogtak a gondosan nyírt gyepen, ahol a világ ötven leggazdagabb utazója ült gyertyafényes asztaloknál, és élvezte vacsoráját.

Az óceánparti terasz közepén, egy fehér lenvásznnal letakart, lángoló tiki fáklyákkal körülvett, tikfából készült, privát étkezőplatformon ült Julian Hayes és vendégei.

Julian elemében volt. Ropogós, szabott vászonöltönyt viselt nyakkendő nélkül, halvány levendulaszínű zsebkendővel, csuklóján pedig egy tizennyolc karátos arany Rolex órával, amelyet a San Franciscó-i átszállásuk során a Centurion vonalára terheltek.

Vele szemben Chloe ült, ragyogva és megrészegedve hirtelen fontosságától. Hosszú szőke haja puha fürtökben hullott csupasz vállára, bal csuklóján, a tiki fáklyák pislákoló fényében, egy negyvenötezer dolláros Cartier gyémánt teniszkarkötő pihent.

Richard és Eleanor jobbra ültek, arcukat két üveg régi pezsgő fénye öntötte el.

– Még mindig nem hiszem el, milyen egyszerű volt – kuncogott Chloe, miközben megpörgette a kristályfuvoláját, és kinyújtotta a csuklóját, hogy megcsodálja a bőréhez simuló gyémántokat. – Azt hittem, a csalásügyi osztály legalább küld egy SMS-ben visszaigazolást, amikor megvetted a karkötőt, Julian.

Julian halkan, arrogánsan felnevetett, hátradőlt tikfa székében, és felvágott egy darab kiváló minőségű Wagyu bélszínt.

– A Vance Globalnak van egy nyitott vállalati vonala nyolc számjegyű elszámolási plafonnal, Chloe – vigyorgott Julian, a fejét csóválva Elena naivitásán. – Az algoritmusok nem jelzik az ötvenezer alatti költségeket. Elena mindig annyira paranoiás volt, minden egyes tételt ellenőrzött a havi auditon, mint egy nyomorult könyvelő. Sosem értette, hogy a vagyont fitogtatni kell, nem pedig számolni.

Eleanor helyeslően bólintott, és egy vászonszalvétával megtörölte ajkait. Ujjait két új zafír koktélgyűrű díszítette a üdülőhely ékszergalériájából.

– Elena mindig is túl merev volt – jelentette ki Eleanor mérgező, önigazoló éllel a hangjában. – Amióta kislány volt, mindent neki kellett irányítania. Minden ünnepet, minden családi vacsorát, minden befektetést. Azt gondolta, mivel ő keresi a pénzt, övé lesz a miénk. Nos, egy nőnek, aki még egy terhességet sem tud megtartani, semmi keresnivalója egy dinasztiában. A természetnek megvan a maga módja arra, hogy egyensúlyt teremtsen a dolgok között, nem igaz?