„VEDD LE A KEZED RÓLAM!” – ordította Julian, hátratolta a székét és megpróbált felállni. „TUDOD, KI VAGYOK? A VANCE GLOBAL CAPITAL ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓJA VAGYOK! EZ EGY CSALÁDI VITA! EZ EGY POLGÁRI ÜGY A FELESÉGEM ÉS KÖZÖTTEM!”

– Lent a fedélzeten, Mr. Hayes! – vakkantotta Kealoha nyomozó, miközben egy képzett járőr gyors, begyakorolt ​​erőszakosságával lépett előre.

Megragadta Julian bal vállát, a lábát a térde mögé akasztotta, és arccal lefelé a tikfa padlóra csapta. Julian álla tompa, nedves puffanással csapódott a fának, levendulaszínű zsebkendője pedig szabadon repült a homokon.

– Julian! – sikította Eleanor, a mellkasához kapva, hátradőlve a székében, és zihálva kapkodva zihált. – Richard, csinálj valamit! Brutálisan bánnak vele! Hívd az ügyvédeinket!

Richard Vance felállt, arca vörös volt a dühtől, remegő kézzel Marcus Sterlingre mutatott. „Ez felháborító! A családom tizenöt éve él az Azure ingatlanokban szerte a világon! Enyém az állásod, Sterling! Enyém az engedélyed! Csődbe perlem ezt az egész üdülőhelyet!”

– Mr. Vance – felelte Marcus teljesen higgadt hangon, kezeit gondosan összefonva a mellénye fölött. – A családja a lánya vállalati számláján szállt meg itt. És ma déli tizenkettőtől kezdve a Vance Global Capital visszavonta az összes másodlagos étkezési, szabadidős és szálláslehetőséget minden olyan személytől, aki az Ön vezetéknevét viseli. Továbbá jelenleg kifizetetlen kiskereskedelmi vagyonnal rendelkezik.

Marcus intett két női üdülőhelyi biztonsági őrnek, akik azonnal Chloe felé léptek.

„Várj! Ne!” – jajdult fel Chloe, vadállatként csapkodva, amikor az egyik rendőr megragadta a csuklóját, és egy kioldóeszközt nyomott a Cartier gyémánt karkötő kapcsába. „Julian adta ezt nekem! Ajándék volt! Julian, mondd meg nekik!”

„AZ Ő ÖTLETÉRE!” – sikította Julian a tikfa deszkákba, arcát a fához nyomva, miközben Kealoha nyomozó a háta mögé kulcsolta a karjait, és annyira meghúzta az acélbilincset, hogy az beleharapott a csontba. „Ő VESZTE EL A KÁRTYÁT A TÁSKÁBÓL! AZT MONDTA, HOGY ELENA KÉT NAPIG KINT LESZ FÜGGŐLEG! CHLOE VESZTE EL, NEM ÉN!”

Az egész terasz felnyögött.

Chloe megdermedt, könnyáztatta arca a rémülettől nyers, hamisítatlan gyűlöletre torzult. „Te hazug gyáva!” – sikította, hangja visszhangzott az óceán felett. „Azt mondtad, hogy átveszed a céget! Azt mondtad, Elena kiszáradt, hogy haszontalan, hogy együtt fogunk lakni a tetőtéri lakásban! Könyörögtél, hogy menjek veled!”

„Fogd be a szád! Fogd be a szád, Chloe!” – zokogta Julian, hősiessége teljesen összetört, amikor a nyomozók talpra rángatták.

Vászonöltönye vállánál elszakadt, tele volt kosszal és kiömlött borral. Takny és könnyek folytak végig az arcán, a gallérjára csöpögve.

Az étkező gyepén ötven tehetős vendég tartotta a magasba okostelefonját, a piros felvevőlámpák apró szentjánosbogarakként világítottak a fényes reflektorokban. Előkelő társasági tagok suttogtak selyemlegyezőik mögött; kockázati tőkések kuncogtak a borukba; és három helyi szigetfotós, akiket a üdülőhely portása figyelmeztetett, nagy fényerejű teleobjektívekkel kattintgatott a pálmalevelek alatt.

„Kísérje őket a járőrkocsikhoz az elülső tornácon” – utasította nyugodtan Miller különleges ügynök. „És biztosítsa a poggyászt a Makai Villában. Minden olyan tétel, amelyet az elmúlt negyvennyolc órában a Centurion kártyával vásároltak, azonnali szövetségi polgári vagyonelkobzásnak van kitéve.”

Miközben a rendőrök átvonszolták Juliant a gyepen, drága olasz bőr mokaszinjai hasztalanul rugdosták a nyírt füvet, Richard Vance a székére rogyott, és arcát a kezébe temette, Eleanor pedig megállíthatatlanul zokogott egy nedves szalvétába.

Kétezer-négyszáz mérfölddel arrébb, a St. Jude’s 304-es számú felépülő szobájának csendes, klimatizált csendjében a délután békés levendulaszínű alkonyatba borult.

Egyenesen ültem egy kényelmes bőrfotelben az ablak mellett, tiszta, puha kasmírpulóverrel a sebészeti kötszereim felett. Egy kerámiabögre forró borsmentatea hevert az oldalsó asztalon, a Vance Global negyedéves működési jelentéseit tartalmazó nyitott mappája mellett.

A telefonom, ami az asztalon pihent, rezegni kezdett.

Nem csak zümmögött; hevesen táncolt a csiszolt fán, kétségbeesett, véget nem érő riasztások sorozatától rezegve.

Bejövő hívás: Julian Hayes (Maui megyei fogvatartási központ).

Nem fogadott hívások: 42

Szöveges üzenetek: 87

Kortyoltam egyet a forró teából, éreztem, ahogy a melegség végigjárja a mellkasomat, enyhítve a hasamban lüktető fájdalmat. Felvettem a telefont, feloldottam a képernyőt, és a bejövő hívás fogadásakor megnyomtam a kihangosító ikont.

„Elfogadja a vádakat JULIAN HAYES-től, a 4-es szektor szövetségi fogvatartottjától?” – kiáltotta az automata operátor mechanikus hangja.

– Elfogadom – mondtam egyértelműen.

A vonal egy robbanásszerű háttérzajjal nyílt meg – acélcellaajtók visszhangzó csattanása, távoli kiabálások és egy teljesen megőrült férfi szaggatott, hiperventilláló zokogása.

„ELENA! ELENA, Ó, TE JÓ ÉG, ELENA, KÉRLEK!” – sikította Julian, rekedtes, nyers hangon, mintha egy drótkerítésbe szorult kutya csengett volna. „ELENA, FEL KELL HÍVNOD AZ AMERIKAI ÜGYVÉDET! MAXIMÁLIS BIZTONSÁGI SZABÁLYOKKAL ELLÁTOTTAK! NEM ADNAK ÓVADÉKOT! AZT MONDJÁK, HOGY EZ ÁLLAMOK KÖZÖTTI ADÓCSALÁS! NYOLC-TÍZ ÉVRŐL BESZÉLNEK EGY SZÖVETSÉGI BÖRTÖNBEN!”

Halk, kerámia csörrenéssel tettem le a teáscsészét a csészealjára.

– Jó estét, Julian! – mondtam. A hangom sima, halk és hideg volt, mint a mély óceán vize. – Milyen az idő Waileában? Hallottam, hogy gyönyörűek a naplementék az évnek ebben a szakaszában.

„ELENA, HAGYD ABBA! KÉRLEK, KÖNYÖRGÖM NEKED!” – zokogott Julian, szipogása visszhangzott a kagylóban. „Tévedés volt! Félreértés volt! Átmeneti idegösszeomlásom volt a… baba elvesztése okozta stressz miatt! Nem tudtam, mit csinálok! Chloe manipulált! Betört a fejembe, Elena! Azt mondta, hogy már nem szeretsz! Arra kényszerített, hogy elvegyem a kártyát!”