Richard felemelte negyvenéves single malt skót whiskyvel teli poharát. – A család új tagjára – koccintott, és Julian felé biccentett. – Holnap visszarepülünk, kicseréljük a zárakat a Beacon Hill-i birtokon, és az ügyvédekre bízzuk a dolgát. Majd peren kívül megegyezik, csak hogy elkerülje a zűrös válással járó nyilvános kínos helyzetet.
– A jövőbe – mosolygott Julian, és poharát Chloéhoz koccintotta.
SKRRRRK
A terasz hangrendszeréből áradó lágy, romantikus, slack-key gitárzene nemcsak hogy véget ért; egy éles, elektronikus sikoly brutálisan elvágta.
Közös morajlás futott végig az étkezőteraszon, amikor a meleg, pislákoló tiki fáklyák hirtelen kialudtak, egy üdülőhelyi szerelő sziszegve oltotta el egy vészfénnyel. Egy pillanattal később a hangulatos szigetvilágítást felváltotta a üdülőhely kereskedelmi biztonsági reflektorainak kemény, vakító, négyezer lumenes fehér sugarai.
A meleg, romantikus alkonyat eltűnt, helyét egy műtő steril, klinikai fényessége vette át.
Julian a vakító fényben pislogott, és hangos csattanással ejtette ezüstvilláját a porcelántányérjára. „Mi a fene folyik itt? Pincér! Kapcsolja le azokat az átkozott munkahelyi lámpákat!”
A kőterasz széléről az ötven vendég halotti csendbe burkolózott, miközben Marcus Sterling átsétált a homokon.
Marcus egy makulátlan, szénszürke, méretre szabott, háromrészes öltönyt viselt, ami éles ellentétben állt a körülötte lévő lezser szigetöltettel. Arca gránitból volt faragott. Két oldalán négy izmos üdülőhelyi biztonsági őr haladt jól láthatósági taktikai egyenruhában, mögöttük pedig két férfi sétált lezser szigetingben, csípőjükön látható bőrtokokkal és övükre tűzött arany jelvényekkel: a Maui Megyei Rendőrkapitányság nyomozói .
Marcus megállt közvetlenül a tikfa platform szélén, és olyan tekintettel nézett le Julianra, amely egy sarkvidéki gleccser melegét árasztotta.
– Jó estét kívánok, Mr. Hayes! – mondta Marcus, hangja éles, könnyed tekintéllyel csengett ki a csendes teraszon.
Julian összevonta a szemöldökét, felült, megigazította vászonzakója hajtókáját, és megpróbálta elővenni szokásos vállalati hencegését. „Marcus, mi értelme van ennek a cirkusznak? Épp a desszertfogásunk közepén járunk. Ha ez valami abszurd szigetreklám, akkor azonnal abba akarom hagyni. Tönkreteszed a vacsoránkat.”
– Borzasztóan sajnálom, hogy megzavarom az étkezési élményét, uram – válaszolta Marcus simán, miközben előhúzott egy vastag, fekete bőrből készült, a szálloda arany címerével ellátott prezentációs mappát a hóna alól. – A Grand Azure vezetőségének azonban sürgős egyeztetésre van szüksége a Makai Elnöki Villában foglalt szobájával kapcsolatban.
Marcus letette a nehéz fóliát a fehér terítőre, pont Julian wagyu steakje és Chloe pezsgőspohara közé.
„A felhalmozott vagyonnyilvántartása – beleértve a szálláséjszakákat, a magánrepülőgépek ellátmányát, az ékszerszállítmányokat és a kulináris szolgáltatásokat – elérte a hatvannégyezer-kétszáztíz dollárt” – jelentette ki Marcus. „Vállalati pénzügyi irányelveink előírják a rendezési okirat azonnali, félidős fizikai lenyomatát.”
Julian gúnyosan legyintett, és arrogánsan legyintett. „Ennyi az egész? Jóságos ég, Marcus, majdnem szívrohamot okoztál anyámnak hatvanezer dollár miatt! Érkezéskor szóltam a recepciósoknak: futtassák le a Centurion kártyát. A teljes egyenleget írják a fekete kártyára, és hozzák el nekünk a desszertmenüt.”
– Örömmel tennénk, Mr. Hayes – mondta Marcus, kissé hátrébb lépett, és intett a biztonságiak főnökének.
A biztonsági igazgató előrelépett, kezében egy hordozható, aktív mobilinternettel rendelkező, vezeték nélküli pénztárca terminállal. Marcus odanyúlt, kihúzta a matt fekete titánkártyát Julian nyitott bőr pénztárcájából az asztalon, és behelyezte a chipet a terminálba.
A terasz olyan csendes volt, hogy az óceán hullámainak lágy morajlása mennydörgésnek hangzott. A közeli asztaloknál ülő vendégek teljesen megfordultak a székeiken, villáikat a levegőben lógatva figyelték a látványosságot.
BÍP-BÍP-BÍP
Egy éles, átható riasztóhang hallatszott a gép belső hangszórójából.
A terminál képernyőjén nem villogott a szokásos szürke „Kártya elutasítva” üzenet. Ehelyett az egész kijelző hevesen, bíborvörösen villogott, amit egy automatikus, automatikus szövegfelolvasó hangüzenet kísért, amely visszhangzott a csendes tengerparton:
„TRANZAKCIÓ FELÜLÍRÁSA SIKERTELEN. 909-ES KÓD: ELLOPOTT FIZETÉSI ESZKÖZ. VÉSZHELYZETI LEFOGLALÁSI IRÁNYELV AKTÍV. AZONNAL ÉRTESÍTSE A BŰNÜGYI SZERVEKET.”
Julian arca teljesen vértelenné vált, egy pillanat alatt a nap meleg bronzszínéből a nedves beton hátborzongató, undorító szürkéjébe váltott.
– Mi… mi ez? – dadogta Julian, hangja elvesztette a rezonanciáját, és egy vékony, rémült nyikkanássá halkult. – Ez egy adminisztratív hiba. Elena… Elena biztosan átutalást hajtott végre két működő számlá között. Hadd hívjam fel. Két perc múlva tisztázom…
„Julian Hayes úr?”
A két civil ruhás nyomozó közül a magasabbik a tikfa emelvényre lépett, előhúzott a zsebéből egy laminált bőr igazolványtartót, és felpattintotta.
– Kanoa Kealoha nyomozó vagyok , a Maui Megyei Rendőrkapitányság Pénzügyi Bűncselekmények Osztályáról – mondta a nyomozó halkan, nehézkes hangon. – Mellettem Miller különleges ügynök ül , a Szövetségi Nyomozó Iroda munkatársa. Az Egyesült Államok Hawaii Kerületi Bírósága ma délután kiadott egy érvényes szövetségi elfogatóparancsot.
Chloe felnyögött, és elejtette pezsgőspoharát. A finom kristály a tikfa deszkáknak csapódott, pezsgőt és habot fröcskölve dizájner nyári ruhája szegélyére.
– Julian? – sikította Chloe, és megragadta a karját. – Julian, mit csinálnak? Mondd meg nekik, kik vagyunk!
Kealoha nyomozó nem pislogott. A háta mögé nyúlt, előhúzott egy pár nagy szakítószilárdságú acél bilincset, és hagyta, hogy azok egy undorító, mechanikus kattanással kinyíljanak.
„Julian Hayes, letartóztatásban van nagyszabású államközi lopás, százötvenezer dollárt meghaladó értékű hitelkártya-csalás, valamint cselekvőképtelen családtag ellen elkövetett személyazonosság-lopás miatt.”
