Egyedül jött, hogy behajtsa a tartozását… és akkor véletlenül meghallotta, hogy imádkozik: „Uram, elegem van abból, hogy egyedül kell ennem.”
Jacinta Beltrán egy adósság behajtására készen érkezett, és mozdulatlanul állt, amikor meghallotta, hogy egy férfi arra kéri Istent, ne engedje, hogy tovább egyedül egyen.
A tanya ajtaja nyitva volt. A folyosóról egy túlméretezett asztalt láttam, hat, a falhoz tolott széket, és egy tányért egy széles vállú férfi előtt, aki meghajtotta a fejét.
„Köszönöm ezt a kenyeret és a kezeket, amelyek elvetették a búzát” – mormolta. „És bocsáss meg, Uram, de elegem van abból, hogy a falakkal beszélek.”
Jacinta hátralépett. Egy deszka nyikorgott a csizmája alatt.
Mateo Salazar megjelent a küszöbön.
– Doña Jacinta? Jön a malomból.
A mellkasához szorította a főkönyvet.
– A 86 pesóért és 40 centért jöttem, amivel tartozol.
1886 augusztusa volt. San Luis Potosí vidékén az aszály miatt a patakok köves ösvényekké váltak. A Beltrán malom kilenc hete leállt, és Jacintának 340 peso adóssága volt, amelyet szeptember végén kellett kifizetnie.
Már csak 119 darab volt a dobozában.
34 éves, hajadon nő volt, és megtanulta, hogy egy vállalkozó nőnek habozás nélkül kérnie kell dolgokat. Ha lehalkította a hangját, egyes vásárlók az udvariasságot fizetési felmentésnek nézték.
De ez a mondat teljesen összezavarta a beszédét.
Mateo behívta. Kávét töltött, lehúzott egy széket a falról, és leült egy padra a tűzhely mellé.
– Nem fogok hazudni. Novemberben megkapom a fizetést a szarvasmarhákért. Jelenleg van földem, állataim és kezeim. Pénzem nincs.
– A hitelezőm egyik magyarázatot sem fogadja el.
Bólintott anélkül, hogy megsértődött volna.
Jácinta kinézett az ablakon. Kint egy vályú túlcsordult tiszta vízzel. A bőség szinte szemtelenségnek tűnt számára abban a nyár közepén.
Mateo követte a tekintetét, de valami mást is megértett.
– A malmodnak erőre van szüksége a malomkövek mozgatásához. Nem kell, hogy a patakból származzon.
Azt javasolta, hogy szereljenek fel egy csörlőt: a lovak körben járnának, és fogaskerekek segítségével adnák át a mozgást. Ő biztosítaná a fát, a használható vasat és a munkaerőt. A nő fizetné az öntendő alkatrészeket.
Ezután naponta 1 pesót levontak az adósságából a ledolgozott napokért.
„Lassan fog őrölni” – figyelmeztetett. „De őrölni fog.”
Jacinta kiszámolta. Ez nem lenne elég mindent megmenteni. Elég lenne ahhoz, hogy ne kelljen minden reggel egy lerobbant kereket bámulnia.
„A munkások ebédelnek” – mondta. „Az az én felelősségem.”
Mateo felnézett.
-Köszönöm.
– Ez a munka része. Nem különleges bánásmód.
– Ahogy kívánod.
Távozva ismét a karám mögött eltűnő vízre nézett. Visszafelé menet szemrehányást tett magának, amiért nem kérdezősködött felőle.
Azonban nem érte szemrehányás azért, hogy továbbra is emlékezett arra az asztalra.
Diego a malom rakodópadján ülve várta. Tizenkét éves volt, és amióta anyját elkapta a láz, vele élt. Jacinta apja ceremónia nélkül fogadta, megterített egy újabb tányért, és helyet csinált a takarók között.
Amióta 14 hónappal ezelőtt meghalt, Jacinta ugyanazzal a makacssággal gondoskodott a gyermekről és a vállalkozásról, amellyel kerülte a bánatáról való beszélgetést.
Az ajtó mögött még mindig ott lógott apja köténye. Az utolsó reggelen, amikor együtt dolgoztak, az apja egy lisztcsík alá nyúlt, és magához szorította, hogy érezze az állagát.
– Tudod, mikor a megfelelő – mondta neki. – Ne várj arra, hogy valaki más megerősítse helyetted.
Miután elásták, néhány vásárló megkérdezte, ki gondoskodik majd a kövekről. Jacinta felvezette őket az emeletre, és megmutatta nekik a munkáját. További kérdések nélkül otthagyták a zsákokat.
Bebizonyította, hogy ért a gabonaőrléshez. Azt viszont nem tudta, hogyan éljen tovább, amikor véget ér a munkanap, és senki sem szólítja a konyhából.
Diego próbált társaságot tartani neki, de a lány mindig talált valami más elfoglaltságot. A fiú megtanulta, hogy a meséket, amiket elmesélni akart neki, későbbre tartogassa. Néha az a későbbi rész sosem jött el.
„Fizetett?” – kérdezte Diego.
– Segíteni fog nekünk lovakkal elszállítani a köveket.
– Létezik ilyen?
– Hétfőn kiderül.
Mateo egy gerendával, szerszámokkal és két lóval, Kapitánnyal és Fahéjjal érkezett. Diegónak kifogytak a kérdéseiből, mielőtt lepakolták volna a szekeret.
Jacinta megtalálta apja régi formáit a padláson. A darabok 11 pesóba kerültek. Ahogy átadta a pénzt, úgy érezte, mintha egy deszkát tépne le a csónakról, amiben megpróbált a vízen maradni.
Napokig dolgoztak por és kalapácsütések zaja közepette. Mateo a vágás előtt felmérte a földet; Jacinta pedig a malom mechanizmusának minden egyes csatlakozását ellenőrizte.
Amikor azt javasolta, hogy hagyjon több helyet bizonyos fogaskerekek között, a nő elmagyarázta, miért veszítenének teljesítményükből.
Mateo figyelt, újra mért, és korrigálta a beállítást.
Nem tett úgy, mintha többet tudna, csak azért, mert nadrágot viselt. Jacinta azon kapta magát, hogy magában megköszöni neki.
Délben babot, tortillát és egy kis sajtot szolgált fel. Hagyott egy tányért Mateónak a konyhában, egyet Diegónak a teraszon, a sajátját pedig az asztalához vitte.
Egyik délután Mateo megállt előtte, kalappal a kezében.
– Egy egész asztal van ott.
—Vannak olyan számlák is, amelyek önmagukban nem adódnak össze.
A tintatartó melletti tányérra nézett.
– A bab jó.
Ennyi volt. Jacinta megkönnyebbülést és csalódottságot érzett, amiről nem akart beszélni.
