Szerdán felment, hogy lecsiszolja a köveket. Az apja tanította meg neki, hogyan újítsa meg a barázdákat, amikor kislány volt: apró kopogások, pontos dőlés, türelem a csuklóban.

Amikor lejött, remegő karokkal és portól fehér haja volt.

Mateo átnyújtott neki egy kancsó friss vizet.

– Nem tudnám elvégezni azt a munkát. Tönkretenném a követ.

Lassan ivott. A férfi vizet hozott a tanyájáról anélkül, hogy megemlítette volna.

Amióta találkoztak, Jacinta most először hagyta abba a számlákról való beszélgetést.

– Ki tanította meg őt építkezni?

– Az apám. Bármit szétszedett volna, mielőtt beismerte volna, hogy javíthatatlan.

– Az enyém is ugyanezt csinálta.

Röviden elmosolyodtak, meglepődve az emlékek hasonlóságán.

Csütörtökön befogták a lovakat. A gerenda megfordult, a szerkezet nyikorgott, és a legfelső kő mozogni kezdett.

Jacinta felemelte a kezét, hogy lassítson. Mateo azonnal engedelmeskedett.

Az első liszt halvány sugárban hullott alá. Az ujjai között dörzsölgette.

Működött.

Diego egy olyan kiáltást hallatott, amitől a galambok megriadtak. Jacinta értelmes választ akart adni, de nekidőlt a garatnak.

Az apja nem volt ott, hogy hallja. A malom azonban újra zümmögni kezdett.

Az étel 3 tányért talált ugyanazon az asztalon.

Diego előhúzta a padját a teraszról.

„Ma senki sem dolgozik rágás közben” – jelentette be.

Jacinta tiltakozni nyitotta a száját. Mateo ott állt és várt, anélkül, hogy sürgette volna.

Végül leült.

– Szeretnéd megköszönni? – kérdezte.

Lehajtotta a fejét, és elismételte anyja imáját. A magányról semmit sem tett hozzá.

Jacinta addig sütötte le a szemét, amíg el nem tudta rejteni az érzelmeit.

Másnap elment kisebb adósságokat behajtani. Teresa és Amador Paredes házában inkább szégyennel, mint pénzzel találta szembe magát.

– Nincsenek 3,50 pesónk – mondta Teresa –. Don Mateónak köszönhetően alig vannak teheneink.

Jacinta felnézett a könyvéből.

– Mi köze neki ehhez?

A nő zavartan nézett rá.

„Március óta visz nekik élelmet. Hortensiáénak, az özvegyéénak és Don Anselmo öszvérének is. Azt hittem, tudod.”

Jacinta emlékezett a zsákokra, amiket Mateo hajnal előtt gyűjtött. Lemérte és feljegyezte a súlyukat, feltételezve, hogy a saját állatállományát etette velük.

A 86 peso és a 40 cent már más történetet kezdett mesélni.

Mateo inkább hagyta, hogy felelőtlennek tartsák, mintsem hogy a szomszédai szükségleteit tegye ki.

Terézia adott neki néhány érmét.

– A férjem vissza akarta utasítani a segítséget. Aztán egy tehén abbahagyta a felkelést, és ezt a luxust már nem engedhettük meg magunknak.

Jacinta átnyújtotta a nyugtát anélkül, hogy megmondta volna, mennyivel tartozik még.

Azon az estén Matthew-t nézte vacsorázni. Arra az imára gondolt, amelyet engedély nélkül elrejtett, és a nagylelkűségre, amelyet anélkül titkolt el, hogy megértésre törekedett volna.

Szombaton sütőtökös, kukoricalepényes rakott ételt készített. Letette a ranch verandáján egy üzenettel.

„A munkásmenü benne van az árban. Ez vacsora.”

Mateo alkonyatkor találta meg a kosarat. Lassan evett, és mielőtt leült volna, lehúzott egy másik széket a falról.

Ott hagyta az övé mellett.

Hétfőn érkezett a hír, amely azzal fenyegetett, hogy minden erőfeszítést hiábavalóvá tesz.

Don Ernesto Valdés, a város zálogházának vezetője fizetési felszólítást kapott saját hitelezőitől. A malomszerződés ilyen körülmények között lehetővé tette a kölcsön előtörlesztését.

A 340 pesót szeptember 1-jén kellett volna kézbesíteni.

Még 9 nap volt hátra.

Jacinta kérte, hogy lássa a záradékot. Lassan olvasta, kiutat keresve az apja évekkel korábban aláírt szövegei között.

Nem találta meg.

Az első levonások és a számlák beszedése között, a költségek kifizetése után, 133 pesót és 35 centet halmozott fel.

Don Ernesto levette a szemüvegét.

– Ha leszállít 204 pesót, és bebizonyítja, hogy a malom képes folytatni a termelést, személyesen támogatom a fennmaradó összeg októberig történő meghosszabbítását.

70 pesóval és 65 centtel kevesebb pénze volt.

A csörlő tartotta fenn az üzletet, de ilyen rövid idő alatt nem tudta költségmentesen előállítani ezt a mennyiséget.

Jácinta visszatért a malomhoz anélkül, hogy emlékezett volna az útra.

Azon az estén meggyújtotta a lámpát és megismételte a számításokat. Diego mezítláb jelent meg az ajtóban.

– Ha eladják a malmot, nekem is el kell mennem?

Letette a ceruzát.

– Velem leszel.

– De hol?

Jacinta megölelte. Nem tudott volna mit válaszolni anélkül, hogy hazugság ne történne.

Amikor a gyerek elaludt, eszébe jutott a vályúnál lévő víz.

Hajnalban a lovaknál várta Mateót.

– Honnan származik a víz a tanyádhoz?

– Egy forrásból. Amióta csak emlékszem, nem száradt ki.

– Mennyi marad az állataid után?

Máté a hegyek felé nézett.

Az apja egy öntözőcsatornát ásott, hogy a felesleges vizet a malom patakjába vezesse. Jacinta apja megmérte a vízhozamot: nem lett volna elég az esővíz működtetéséhez, de a kereket megforgathatta volna.

Soha nem egyeztek meg a költségek felosztásában. A csatornát felhagyták.

Elmentek felfedezni. A szélei jó része még megmaradt, bár tele volt földdel, gyökerekkel és kövekkel. Majdnem 2 kilométert kellett megtisztítani.

„Egyedül hetekig tartana” – mondta Mateo.

Jácinta figyelte őt.

– És segítséggel?

Végighúzta a kezét a tarkóján.

– Elég emberrel, néhány nap.

Mesélt neki az adósságról. Mateo hallgatott Diego kérdésére.

Aztán ismét a csatornára nézett.

– Nem ígérhetem, hogy működni fog.

– Ígérd meg, hogy megkérdezed.