Többe került neki a segítségkérés, mint a lovak felajánlása.

A Paredes udvarban mindkét kezével fogta a kalapját.

Amador, szükségem van a segítségedre. Egyedül nem megy.

A másik férfinak eltartott egy ideig, mire válaszolt. Aztán odament a fészerhez, és egy kapával tért vissza.

– Ideje volt már, hogy hasznosnak tudj minket tenni.

Szerdán 11 szomszéd érkezett. Hortensia elhunyt férje csizmájában jelent meg; Teresa egy fazék babot vitt. Joaquín atya felemelte a reverendáját, és elkezdte kiszedni a köveket.

Jacinta rendszerezte a szakaszokat, ellenőrizte a lejtést, és megjelölte a szélek megerősítésének helyét. Mateo szétosztotta a szerszámokat, és kis löketekkel tesztelte a víz áramlását.

Megegyeztek, hogy először a vályú vízellátását tartják fenn. A felesleg a malmot működteti, majd visszakerül a folyómederbe, ahol a földterületen hasznosítható lesz.

Senki sem dolgozott egy homályos ígéretért az esőért.

Pénteken egy beomlott keskeny átjárót találtak. Egy pillanatra Jacinta azt hitte, hogy ezzel vége mindennek.

Mateo leguggolt a kövek mellé.

–Körbevehetjük fával, és lejjebb csatlakozhatunk a csatornához.

Szükséges lenne a régi karámjuk egy részét lebontani.

– Nem – mondta, rádöbbenve. – Már így is túl sokat nyomott a kezébe.

Amador letette a kapát.

– Van tapasztalatom.

Egy másik szomszéd szögeket kínált. Hortensia a kocsijára mutatott.

Mateo mindenkire ránézett, mielőtt bólintott volna.

Délben Jacinta elővette a jegyzetfüzetét, hogy feljegyezze, mennyit adományozott az egyes család. Nem akarta, hogy a malom megmentése másoknak veszteséget okozzon.

Teresa meglátta a ceruzáját, és fáradtan felnevetett.

– Írd le a táblázatokat, ha akarod. Nem kérek és nem fizetek a munkámért.

– De mostanában tartozom nekik.

– Szükségünk van egy malomra is. Nem fogjuk a kukoricát fél államon keresztül szállítani.

Jacinta Amadorra pillantott, aki Mateo mellett ült evett. Az előző évben lisztet tett félre neki, amikor Teresa beteg volt. Soha többé nem gondolta volna, hogy újra szóba hozza.

Rájött, hogy a többiek sem vezetik papíron az összes beszámolójukat.

Becsukta a jegyzetfüzetét és leült a fűbe. Diego megragadta az alkalmat, hogy elmesélje neki, mit talált egy régi fészekben. Ezúttal végig hallgatta, miközben a többiek már visszafelé tartottak a csatornához.

Jacinta látta Mateót nevetni azon a délutánon, miközben egy gerendát vittek. Úgy tűnt neki, mintha Mateo arca megfiatalodott volna, amikor elfelejtette megvédeni magát a világtól.

Szombaton végeztek. Vasárnap nedvesítették a folyómedret és kijavították a szivárgásokat. Hétfőn beállították a zsilipet, hogy feltöltsék a malom melletti kis víztározót.

Alkonyatkor a víz még mindig nem érte el a kereket.

Jacinta lámpával várt. Mateo mellette állt. Diegonak aludnia kellett volna, de egy apró árnyék elárulta az ablaknál.

– El kell mondanom valamit – mormolta a lány.

Máté elfordította az arcát.

– Azon a napon, amikor elmentem érte, meghallgattam az imáját. Az utolsó részét is.

A sötét csatorna felé nézett.

Jacinta megszorította a lámpa fogantyúját.

– Nem akartam kihasználni valamit, ami nem nekem szólt.

– Nem tette.

– Nem zavar, hogy tudom?

Mateonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Jobban fájt volna, ha ezt újra és újra elmondom anélkül, hogy bárki is megérkezne.

Érezte, hogy ég a szeme.

„Amióta apám meghalt, mindig felállok, hogy ne kelljen a székére néznem. Még Diego is kivitte a tányérját a teraszra. Azt szoktam mondani, hogy a munka miatt van.”

Mateo egy kőn hagyta a kalapját.

– Holnap leülhetünk, mielőtt elkezdjük.

Egy morajlás szakította félbe őket.

A víz előrenyomult a sáron, először félénken, majd kitartóan. Megtöltötte az első vödröt. A kerék nyikorgott, és forogni kezdett.

Jacinta a könnyein keresztül hangosan felnevetett.

Felülről Diego azt kiáltotta, hogy már tudja, hogy soha nem aludt.

Mateo Jacinta kezéért nyúlt a kő szélén. A lány elfordította, hogy összefonja az ujjaikat.

Kedden, hajnal előtt megérkeztek a szekerek, hetek óta tárolt gabonával megrakodva. A víz forgatta a kereket; a lovak pihentek.

Jacinta a köveket őrködött, Mateo zsákokat cipelt, Diego pedig minden egyes fizetést felírt egy táblára.

A szomszédok, akik nem tudták megőrölni a gabonájukat, segítettek a malom kiürítésében. Teresa élelmet hozott, hogy senkinek se kelljen elhagynia az őrhelyét.

Addig dolgoztak, amíg a fény aranyszínűvé nem változott az ablakokban.

Zárórakor Jacinta 78 pesót és 65 centnyi rendelkezésre álló jövedelmet számolt össze. Hozzáadta a megtakarított pénzhez.

212 peso.

Diego megismételte a műveletet, ezúttal mozgatva az ajkait.

– 8 maradt arra, amit Don Ernesto kért.

Jacinta leült. Nem emlékezett rá, hogy széket hozott volna.

Szeptember 1-jén átadta a pénzt, és átvette a fennmaradó 128 pesóra vonatkozó aláírt hosszabbítást.

Távozáskor Mateót találta az autó mellett várakozva.

Nem kellett neki semmit sem magyarázkodnia. Kitárta a karjait, és Jacinta beléjük menekült, belefáradt abba, hogy egyedül tartsa fenn magát.

A következő vasárnap a ranchán vacsoráztak. A hét szék végre körülvette az asztalt. Diego leült a padra és tiltakozott, mert mindenki többet akart neki felszolgálni.

Máté lehajtotta a fejét.

– Köszönöm ezt a kenyeret, a vizet és ezeket a kezeket. És köszönöm, Uram, mert ma nem vagyok egyedül.

Jacinta megszorította a kezét az asztalterítő alatt.

Evés után Diego kiment a szomszédokkal a gazdasági udvarra. Jacinta maradt, hogy segítsen takarítani.