1. RÉSZ
– Mi itt nem alkalmazunk egyedülálló nőket – mondta neki a negyedik farmer, mielőtt becsukta volna az orra előtt az ajtót, Ana Beltrán pedig a Creel vékony hava alatt maradt 48 pesóval, egy bőrönddel és ágy nélkül aznap éjszakára.

1958-at írtunk, és Ana 29 évesen már ismerős volt az ilyenfajta elutasítás. Amióta anyja meghalt, szakácsként, házvezetőnőként és istállómunkásként dolgozott. Tudta, hogyan kell lemérni a takarmányt, felismerni a kólikát, ellenőrizni a patákat, és pusztán az evés megfigyelése alapján kiolvasni a ló viselkedését. De a csivavai tanyákon senkit sem látszott érdekelni ez.

– Csak férfiak vannak a hálótermekben.

– Nincs, kollégiumi szobát kértem. Munkát kértem.

– Szóval, hol tervezel aludni?

A kérdés mindig ugyanúgy végződött.

Octavio nagybátyja egy héttel korábban írt neki Durangóból: ha visszatér, még mindig „tisztességes életet szervezhet neki” egy özvegyembernél, akit a család ismer. Ana a levelet a bőröndje alján tartotta, mert az olvasása ugyanolyan érzést keltett benne, mint egy ajtó becsukódása.

Amikor bement a takarmányboltba, hogy megmelengesse a kezét, egy ceruzával írt hirdetést pillantott meg: „Rancho El Encino. Segítségre van szükség a lovakkal a tél beállta előtt. 11 km-re nyugatra. Keresse Mateo Lujánt.”

11 km-es út.

Mateo alkonyatkor látta megérkezni. Egy 36 éves férfi volt, a farm tulajdonosa, akinek 31 haszon- és tenyészlova volt. Nem nevetett, amikor meglátta, de nem is tett úgy, mintha várná.

– Azt hittem, jönni fog egy cowboy.

– És jött valaki, aki ért a lovakhoz.

– Ezt még nem tudom.

– Adj nekem 7 napot. Mind a 7 napot te fizeted ki. Ha nem vagyok elég jó, akkor elmegyek.

Mateo señaló a tűzoltó.

– Mit tudsz te arról, amikor 31 lóval telelsz?

Ana a szénára, az itatókra nézett, és arra, ahogy a csoport egyetlen etető körül csoportosult.

–Lehet elég tápláléka, mégis elveszítheti az állatokat. A dominánsak esznek először. Az öregek, a gyengék és a fiatalok több energiát fordítanak arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, mint arra, hogy táplálkozzanak.

Mateo már nem tekintett rá látogatóként.

Megmutatott neki egy szobát a nyergesáru mögött. A zár nem záródott rendesen.

– Az ajtó nem záródik – mondta Ana.

– A rendezés ma van.

– Meg tudom csinálni magam

-Tudom, hogy meg tudja csinálni. De akkor is meg fogom javítani.

Ez a kifejezés jobban zavarta, mint bármilyen udvariassági megjegyzés.

Elalvás előtt Ana látta, hogy egy egyéves pej csikó, Tizón négyszer közeledik a szénához, majd négyszer elkergeti Canela, egy domináns gesztenyebarna kanca. Nincs küzdött. Várt, másik szöget keresett, majd újra próbálkozott.

Másnap reggel a bordái már nem maradhattak észrevétlenek.

„Az anyja röviddel az elválasztás után meghalt” – magyarázta Mateo. „Mindig is sovány volt. Azt terveztem, hogy január előtt eladom.”

– Nem egy „válogatós evő”. Nem hagyják, hogy egyen.

Étkezés közben Tizónt különválasztották. 3 nap múlva abbahagyta Canela nézését, és nyugodtan kezdett enni.

Ana ezután megvizsgálta Morót és Gavilánt, a két 18 éves, kondíciójukat vesztett heréltet, valamint Niebát, egy 8 éves, túl sovány szürke kancát. Észrevette Niebla fogain az egyenetlen kopást, külön adagokat állított fel, és öt, egymástól távol elhelyezkedő szénaállomást javasolt, hogy egyetlen állat se férhessen hozzá egyre többhöz.

Mateo nem büszkeségből vitatkozott.

– Mondd el, mire van szükséged.

Ez a válasz majdnem olyan furcsa volt Anának, mint az ajtó, ami most bezárult.

5-én, a bevásárlókönyvekkel az asztalon, elvégezte a számításokat. Elég széna volt télire, de nem volt elosztva rendesen. Ha kemény fagy jön, Moro és Gavilán lesznek az elsők, akik elpusztulnak; Niebla követi őket; Tizón talán elegendő szénakészlet nélkül éri meg a karácsonyt.

Mateo kétszer is elolvasta a számait.

– Mennyibe kerül a javítása?

– Sokkal kevesebb, mint amikor februárban megpróbáltuk megmenteni őket.

Másnap megérkezett a fa. Egy szomszéd segített beverni az oszlopokat. Ana kimérte a távolságokat; Mateo követte a tervét. Alkonyatkor az 5 etető készen állt.

A hetedik napon Tizón egyedül evett, anélkül, hogy a válla fölött nézett volna. Mateo a kerítésnek támaszkodott.

–Azt akarom, hogy maradjon. Már nem próbaidőn. Állandó állása, saját szobája és heti fizetése van.

Ana érezte, hogy valami meglazul benne.

Aztán egy lovas jelent meg az úton egy levéllel a kezében. Ő volt a falu hírnöke.

– Beltrán kisasszonynak.

Ana felismerte Octavio nagybátyja kézírását. Kinyitotta a borítékot a kerítés mellett. Csak két mondat állt rajta: „Ha nem jössz vissza ebben a hónapban, ne tekints minket a családodnak. Már beszéltem azzal az emberrel, aki gondoskodhat rólad.”

Mateo az arcán olvasott, nem a levélben.

-Rossz hír?

Ana felnézett Tizónra, aki még mindig evett.

– Nem. Azt hiszem, ez a hír most először kényszerít arra, hogy eldöntsem, ki irányítja az életemet.

2. RÉSZ
Ana nem tért vissza a nagybátyjához. Még aznap este válaszolt neki: van állása, fedél a feje felett, és nincs szüksége férfira, aki „gondoskodna” róla. A levél összehajtásától jobban remegett a keze, mint amikor 31 nyughatatlan lóval nézett szembe, de elküldte.

A következő hetek megváltoztatták a ranch helyzetét. Moro és Gavilán súlyt szedtek fel. Niebla újra tudott fájdalom nélkül rágni. Tizón állapota javult. Canela továbbra is domináns volt, de öt szezonnal a kora ellenére már nem tudott mindenkit kiűzni.