Ana is átöltözött anélkül, hogy észrevette volna. Elővette a fésűt a bőröndjéből. Aztán egy blúzt. Aztán a kesztyűjét. Mateo felrakott egy polcot a szobájában anélkül, hogy a gesztus adósságnak tűnt volna.

Egyik városlátogatásuk során, miközben élelmiszert pakoltak, odalépett hozzájuk Ernesto Carranza, egy nagy farm tulajdonosa.

– Azt mondták, hogy te tervezted az El Encino etetőrendszerét.

-Így áll a dolog.

– Szükségem van valakire, mint te. 35%-os fizetésemelést, külön szobát és egész éves állandó állást kínálok neked.

Ana hallgatott. Erre az ajánlatra vágyott már 11 éve.

Visszafelé menet Máté csak annyit mondott:

– Ez egy jó ajánlat.

Ez jobban fájt neki, mint amire számított.

Két napig a szokásos módon dolgoztak, de Ana úgy érezte, hogy minden ismét átmeneti. Talán Mateo értékelte a munkáját, semmi mást. Talán el kellene fogadnia a biztonságot, mielőtt megfordul a szerencséje.

A harmadik reggelen egy kézzel írott szerződést talált az asztalon. Mateo Carranza ajánlatához képest megemelte a fizetését. Emellett jogosultságot adott neki az élelmiszervásárlásokra és a rendszere által generált éves megtakarítások 4%-ára. A negyedik feltétel különbözött a többitől: mindaddig az övé marad, amíg ott dolgozik, függetlenül bármilyen személyes kapcsolattól.

– Százalék nélkül is meg tudom egyezni a fizetéssel – mondta Ana.

– Megtehettem volna.

– Akkor miért csinálják?

– Mert ha az ítélőképessége virágzóvá teszi a ranchot, akkor ennek a jólétnek egy része az övé is.

Felolvasott egy másik záradékot.

– És ez?

– A szobád nem azon múlik, hogy kedvellek-e. A munkádon múlik.

– Még akkor is, ha soha nem vagyok több számodra, mint egy alkalmazott?

Mateo a tekintetét fogva tartotta.

– Főleg akkor.

Ana egy napot kért az aláírás előtt. Nem akart hálából választani.

Azon az estén Canela abbahagyta az evést.

A kanca nem hempergett és nem rúgott, de sápadt volt az ínye és csökkentek a bélhangjai.

–Lassan menj – parancsolta Ana. – Meleg vizet. És hozd a lámpást.

Három órán át dolgoztak. Délután 2 órakor Canela elfogadott egy kis szénát Ana kezéből. Délután 4 órára a széklete visszatért a normális szintre.

Matthew az istálló ajtajának dőlt.

– Előbb látta meg, mint én.

– Maga végezte el az utolsó ellenőrzést. Enélkül hajnalban megtaláltuk volna.

– És tudtad is, mit jelent.

Anna másnap aláírta a szerződést.

De Carranzát továbbra sem utasította el.

Nem tudta, azért marad-e, mert El Encinóban akar lenni, vagy azért, mert a szerződés jelentette a legbiztonságosabb menedéket, ami valaha is akadt számára.

Azon a napon Ana a zsebében hordta az összehajtott szerződést, aláírás nélkül. Az istállóban Tizón odalépett a kezéhez, majd visszatért a szénájához, mintha már nem kellene percenként ellenőriznie, hogy senki sem veszi-e el. Délután újabb üzenet érkezett Carranzától: péntekig választ kellett kapnia, mert van egy másik jelöltje.

Máté meglátta a borítékot.

– Nem kell megmutatnod nekem.

– Azt sem akarja tudni, hogy mi van benne?

– Az a te dolgod.

Ana dühöt érzett.

– Néha úgy tűnik, mintha semmi sem érdekelné.

– Nekem nem minden mindegy.

– Akkor aztán nagyon jól elrejti.

Mateo a padon hagyta a kalapácsot.

– Ha azt mondom neki, hogy maradjon, azt hiheti, hogy pénzt kérek tőle a lehetőségért, amit adtam neki.

– És ha nem szól semmit, feltételezhetem, hogy csak szüksége van valakire, aki vigyáz a lovaira.

A mondat kettejük között maradt.

Mateo lesütötte a tekintetét.

– Még nem tudom, hogyan lehetne ezt másképp csinálni.

Ana sem. Ezért írta alá a munkaszerződést, de Carranza ajánlatát válasz nélkül megtartotta. Tudni akarta, hogy választhat-e olyan helyet, amely nem keveri össze a biztonságot a szeretettel.

Aztán elérkezett a december.

Kevesebb mint 18 óra alatt a hőmérséklet több mint 20 fokkal csökkent. Hajnali 3-kor Ana a fa száraz nyikorgására ébredt. Kirohant az északi legelőre, és ott találta a kerítést szilárdra fagyva. A túloldalon Moro, egy Dalia nevű fiatal kanca, Bridón és Pimienta állt, kitéve a fagyos levegőnek.

Mateo szerszámokkal érkezett. 20 percbe telt, mire eltávolították a reteszt, és annyira kinyitották, hogy bejuthassanak az istállóba.

Moro fázott és gyenge volt.

Canela, akit feldühített a 4 ló érkezése, ismét visszautasította a szénát.

Tizón egy védett sarokban lakott, de huzat kezdett beszivárogni az északi falon keresztül.

– Morónak a legmelegebb dobozra van szüksége – mondta Ana.

– Arra gondoltam, hogy odateszem Tizónt.

– Tizón kibírja egy széldzsekivel. Moro nem.

Máté engedelmeskedett.

Egy nehéz ponyvát akasztottak Tizón sarkára. 5:00-kor úgy tűnt, hogy működik. 5:20-kor Mateo a nevét kiáltotta a sötétből.

—Ana.

Megfordult.

—Tizón abbahagyta az evést.

És kint már megint fagyosak voltak az itatóvályúk.

3. RÉSZ
Ana futás nélkül ért Tizón sarkához; a padló kemény és csúszós volt, és egy emberi sérülés abban a pillanatban sokkal többe kerülhetett volna, mint néhány másodperc. A nyakára tette a kezét, ellenőrizte az ínyét, a hasát és a légzését. A csikó fázott, de nem mutatott egyértelmű kólika jeleit.

– Az áramlat megváltozott. A ponyva beengedi a levegőt alulról.

– Újra átölelem őt.

– Nem. Ezt az oldalt le kell engedni és a padlóhoz kell zárni.