Mateo keresett egy másik vászondarabot. Ketten rögtönöztek egy második hajtást, csúnyát, görbét, de hatásosat. Tizón megszagolta a szélét, tett két lépést, és visszatért a szénához.

– Ez a legszörnyűbb dolog, amit valaha építettem ebben az istállóban – motyogta Matthew.

– Ha működik, akkor majd megmutathatod, amikor eljön a nyár.

Nem volt idő mosolyogni.

30 percenként feltörték a jeget az itatóvályúkban. Ana figyelte Moro hőmérsékletét, Canela étvágyát és mind a 31 ló légzését. Gavilán és Niebla több energiában gazdag takarmányt kaptak. Dalia, Bridón és Pimienta fokozatosan felmelegedtek. Canela végül akkor fogadott el enni, amikor az istállóban már nem tűnt fenyegetőnek a mozgás.

Délre Ana már több mint 30 órája ébren volt.

– Aludj három órát – mondta Mateo.

—Morónak délután 2-kor újabb kontrollra van szüksége.

– Ez benne van a protokolljukban.

-Fahéj…

-Is.

– Az itatóvályúk…

—Ana.

A nő ránézett.

–Tudom, hogyan kell követni az utasításokat. Te tanítottál rendet tartani. Aludj el.

Négy órával később ébredt, dühösen magára. Odaszaladt az istállóhoz, és mind a 31 állatot ott találta állva. Morónak melege volt. Canela evett. Tizón a ponyva mögött pihent.

Mateo egy deszkát javított.

– Négy órát aludt.

—Ya vi.

-JÓ.

Ana így is megtette az egész utat. 31 lovat számolt meg. Aztán újra megszámolta őket.

– Senkit sem fogunk veszíteni.

– Nem – felelte Mateo. – Egyetlen egyet sem fogunk elveszíteni.

A második éjszaka nehezebb volt, mert az adrenalin elmúlt. Hajnali 2 óra körül Ana leült a falhoz, a lámpást a csizmája közé dugva. Mateo visszatért a jégtörés után, és leült mellé.

Néhány percig csak a lovak lélegzetét hallották.

– Már azelőtt tudtad, hogy hol van a ponyva, mielőtt kértem volna – mondta Ana.

-Igen.

– És mégis megvárta, míg én döntök.

– Maga volt a felelős a vészhelyzetért.

Ana figyelte őt.

– Elvehette volna tőlem a távirányítót.

–Megtehettem volna. Nem akartam.

A csend melegebb volt, mint az istállóban.

– Carranza 4 napon belül választ akar – mondta.

Mateo egyenesen előre nézett.

– Akkor válaszolj neki, ahogy akarsz.

– Ez az, ami megőrjít érted.

Összeráncolta a homlokát.

– Hogy ne gyakoroljon rá nyomást?

-Csak úgy viselkedj, mintha nem érdekelne.

Mateonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Túl sokat számít nekem. Ezért nem akartam adóssággá változtatni.

Anna nem szólt semmit.

Mateo az alkarját a térdére támasztotta.

„Anyám 19 évet töltött egy olyan házban, amelyet nem tudott elhagyni, mert nem volt fizetése, nem volt ingatlana, sőt, még egy szobája sem, amit a sajátjának nevezhetett volna. Apám nem volt mindennap szörnyeteg. Ez megnehezítette a magyarázatot. Amikor el akart menni, az egész család azt mondta neki, hogy legyen hálás a fedélért a feje felett. 17 éves voltam, és nem tudtam úgy segíteni neki, ahogy kellett volna.”

Mateo most először beszélt a családjáról.

– Ezért írta bele a szobámat a szerződésbe.

– Ezért. Ha valaha is kialakul közted és közted valami más a munkán kívül, azt akarom, hogy tudj nemet mondani, és akkor is legyen állásod. És ha igent mondasz, azt akarom, hogy te is szabad légy.

Ana nyomást érzett a szeme mögött.

– Azt hittem, a hallgatása azt jelenti, hogy elmehetek, és nem törődhetek vele.

– Nem. Ez azt jelentette, hogy megpróbáltam nem az érzéseimet használni, hogy helyetted döntsek.

A hőmérséklet hajnal előtt emelkedni kezdett. Nem sokat, csak annyira, hogy perceken belül megállítsa a jégképződést.

Amikor felkelt a nap, mind a 31 ló még élt.

Tizón odament egy fénycsíkhoz a kerítés mellett, és ott állt mozdulatlanul, mintha kiválasztotta volna a helyét a világban.

Ana a csikóra nézett, és megértett valamit, amit hónapok óta került: Tizónnak nem kellett senki, hogy egy másik lóvá változtassa. Csak annyi helyre volt szüksége, hogy ehessen anélkül, hogy elüldöznék.

Ő is.

„Nem fogom elfogadni Carranza állását” – mondta.

Mateo nem mosolygott.

Biztonságban vagy?

– Igen. És nem azért, mert félek, hogy elveszítem a szobát.

-JÓ.

– Még akkor sem, ha többet fizet.

– Ez egy kicsit sért engem.

Ana fáradtan felnevetett.

–Maradok, mert ez az állás az enyém. Mert meghallgatsz, amikor tudok valamit, amit te nem. Mert vitatkozhatok veled. Mert elmehetek.

Mateo ekkor ránézett.

– És mivel nem akarok elmenni – fejezte be.

Még aznap írt Carranzának, és elutasította az ajánlatot.

Januárban bebizonyosodott, hogy az etetőrendszer nem volt improvizált. Moro és Gavilán megtartották a súlyukat. Niebla anélkül csatlakozott újra a csoporthoz, hogy elmozdult volna. Canela megtartotta kedvenc helyét, és abbahagyta Tizón üldözését. A csikó egy kis, nyitott karámban maradt, mert úgy tűnt, azt részesítette előnyben; minden reggel kiment a napra, és akkor tért vissza enni, amikor csak akart.

Február végén újabb levél érkezett Octavio bácsitól.

„Visszajöhetsz még. A családban senki sem érti, miért ragaszkodsz hozzá, hogy gyalogként élj egy idegen házában.”

Anna a konyhaasztalnál olvasta.

– Válaszolsz? – kérdezte Mateo.

-Igen.

Ezúttal nem készített 4 draftot.

„Jól vagyok. Van egy állandó állásom. 31 ló etetését és gondozását intézem. A munkámnak értéke van, és dokumentálva van. Nem megyek vissza, hogy valaki más gondoskodjon rólam. Ha továbbra is a családomhoz akarnak tartozni, meg kell tanulniuk úgy beszélni velem, mint egy felnőtt nővel.”