Eladták egy idős hercegnek, de az ajándék, amit a nászéjszakájukon adott neki, mindent megváltoztatott.
Carlos Durán átadta 19 éves húgát egy 62 éves férfinak, hogy megszabaduljon a kártyázással felhalmozott adósságaitól.
Josefina sírás nélkül nézte végig az aláírást. Már akkor is elszenvedte a könnyeit, amikor a bátyja bejelentette, hogy a házassága az utolsó mentsvár egy tönkrement család számára. Most a kandalló feletti nedves foltot bámulta, és próbált lélegezni a zöld ruhában, ami az anyjáé volt.
1888-at írtunk. Kint esett az eső Aguascalientes útjain; bent Carlosból alkohol és félelem szaga áradt.
Don Esteban Villaseñor, bányák és szállítási szerződések tulajdonosa, botját az asztalnak támasztotta. Ősz haja, merev bal lába és vigasztalan tekintete volt.
„A hitelezők megkapják a megbeszélt pénzt” – mondta.
– A mai naptól kezdve nem fogsz döntéseket hozni a húgod helyett.
Carlos megpróbált pohárköszöntőt mondani. Esteban nem kért belőle.
Josephine fogta a köpenyét, és búcsú nélkül távozott. Azt hitte, tudja, mit vár cserébe a férfi: egy fiatal feleséget, aki örököst ad neki, és hálás marad, hogy megvásárolták.
Az út a Zacatecas közelében lévő El Encinal tanyára három napig tartott. Keveset beszéltek. A fogadókban külön szobákban laktak, és Esteban soha nem próbálta megérinteni a lányt.
Ez nem nyugtatta meg Josefinát. Úgy tűnt neki, hogy csak egy halogatásról van szó.
A hacienda egy hatalmas, néma vaskapu mögött bukkant fel. Sietős formaságok és zenetelen szertartás közepette házasodtak össze, tanúként alkalmazottak vettek részt rajtuk. Vacsora közben Josefina alig tudott nyelni.
9 órakor Esteban bejelentette, hogy később meglátogatja.
Matilde Ramos, a házvezetőnő, egy nehéz függönyökkel, égő kandallóval és egy túl nagy ággyal berendezett szobába vezette Josefina-t, ami egyedül túl nagynak tűnt bárki számára. Josefina átöltözött és várt, miközben a térdére kulcsolt kézzel ült.
Amikor kinyílt az ajtó, elállt a lélegzete.
Esteban egy bőrmappával a kezében jött be. Nem ment az ágy közelébe. Leült a tűz elé, és a másik karosszékre mutatott.
–Beszélnünk kell.
Állva maradt.
„Maradhat ott, ahol van” – tette hozzá.
Kinyitotta a mappát. Okiratok, szerződések és egy lista volt benne Josefina nevére letétbe helyezett értékpapírokról.
– Ez 40 000 peso.
A lány értetlenül nézte a lapokat.
– A keresete lehetővé teszi számára, hogy Carlostól való függés nélkül éljen.
—A feltételek írásban vannak, és azokat egy Ön által választott tanácsadóval áttekintheti.
Alatta Esteban aláírása szerepelt, amelyben megígérte, hogy nem ellenzi a válási kérelmét, és tiszteletben tartja az imént neki adott örökséget.
– Mit akar tőlem?
A tüzet nézte.
– Jól megfontolt házvezetés és társaság az asztalnál.
– A családom jön, hogy megmondják, mennyi időbe telik, mire örökölnek tőlem.
– Szükségem van valakire, aki becsukja előttük az ajtót.
Josefina megkönnyebbülést és haragot érzett.
– Szóval fizetett, hogy gyámot fogadjon.
Esteban egy gesztussal fogadta a szót.
– És nem volt lehetőséged szabadon dönteni.
– Ez az első dolog, amit helyesbítenünk kell.
A szobakulcsot a mappán hagyta.
– Nem megyek be az engedélyed nélkül.
Aztán elment. Josefina belülről becsukta az ajtót, és nekidőlt. A kulcs kicsi volt, de hetek óta először volt valami, amit engedélykérés nélkül eldönthetett.
Másnap reggel megtalálta a dokumentumokat ott, ahol hagyta őket. Nem ígérte meg neki, hogy előbb kiengeszteli a nőt, mielőtt valami mást követelne.
Megkérte, hogy Esteban üzleti kapcsolatain kívül álló személy nézze át a feltételeket. Az ügyvéd beleegyezett anélkül, hogy megkérdezte volna, vannak-e aggályai. Napokkal később egy ügyvéd, akit az édesanyja egyik régi barátja ajánlott, leült vele, és elmagyarázta az összes dokumentumot. Josefina a jövedelemről, a kötelezettségekről és arról kérdezett, mi fog történni, ha elmegy. Néhány válasz olyan eljárásrendet igényelt, amit még nem értett; leírta őket, és újra megkérdezte. Esteban nem volt jelen. Amikor befejezte, elzárta a másolatokat. Még mindig félt, de most már tudta a különbséget egy megszeghető ígéret és az olyan kötelezettségvállalások között, amelyeket mások láttak aláírni.
Estebannal szemben reggelizett, egy végtelen asztal másik végén. A férfi a számlákat nézegette. Josefina addig bámulta a könyveket, amíg összeszedte a bátorságát.
– Tudom, hogyan kell mérleget olvasni.
Esteban felnézett.
– Öt évig azzal a pénzzel tartottam fenn a házat, amit a bátyám nem veszített el.
– Ha ezt kezelni akarom, látnom kell a számait.
Átadott neki egy könyvet, és megkérte, hogy nézze át az ércszállítmányokat. Gyanította, hogy Amador Ortiz, az adminisztrátor, már egy ideje eltéríti a szállítmányokat, de egészségi állapota miatt képtelen volt felügyelni az egyes tranzakciókat.
Josefina nem ihletett csapdából fedezte fel a csalást. Összehasonlította a számlákat, kérdőre vonta a sofőrt, és addig számolta újra a számlákat, amíg a szeme meg nem fájt. Néhány kifizetett szállítmány soha nem jutott el a regisztrált vevőkhöz.
Három nap alatt összegyűjtötte az eltéréseket, dátumokat és neveket. Esteban felhívta tanácsadóját, Benito Arandát. Áttekintették a bizonyítékokat, mielőtt elvitték volna Ortizt, és visszakövetelték volna az ellopott pénzt.
Az igazgatónő megpróbálta megfélemlíteni.
– Nem érted ezeket az üzleteket.
Josefina elé tette a számlákat.
– Akkor magyarázd el nekem ezeket a szállítmányokat.
Nem tudta megtenni. Távozva abbahagyta a „kislány” beszólítást.
