Elmentek. Josefina mozdulatlanul maradt, amíg meg nem hallotta az elhajtó hintó hangját. Aztán bement a hálószobába.

Esteban ébren volt. Hallotta a vita egy részét.

– Ellenségeket szereztem neki – mormolta.

– Meg akartam védeni magam, és egy lányt használtam fel hozzá.

Josefina leült mellé.

– Most már tudja.

– Majd ha jobban leszek, megbeszéljük, hogy mit szeretnék csinálni.

Fogta a kezét. Nem tudta kitörölni a fejéből, hogyan kezdődött az a házasság, de azt sem akarta elveszíteni, aki megtanult odafigyelni rá.

A láz néhány nap múlva alábbhagyott. A felépülés lassú volt. Esteban az ágyból a fotelbe, a fotelből pedig a folyosóra sietett, megállva pihenni.

Josefina egy kis asztalt húzott a helyéhez. Együtt ettek, miközben szerződéseket vitattak meg és levelezést olvastak. Josefina olyan kérdéseket kezdett feltenni, amelyek túlmutattak a vagyonkezelésén: tovább akart tanulni, meglátogatni a farmokat, és megérteni, hogyan születtek meg azok a döntések, amelyek oly sok család életét változtatták meg.

Esteban tanárokat fogadott, és amikor el tudta kísérni, látogatásokat is szervezett. Amikor ez nem sikerült, Josefina olyan emberekkel ment, akikben megbízott, és a saját jegyzeteivel tért vissza.

A bátyja májusban írt neki egy levelet. 500 pesót kért, és azzal fenyegetőzött, hogy előáll és felfedi, hogyan szervezték meg a házasságot.

Josefina az ablaknál olvasta a levelet. Egy pillanatra úgy érezte, újra abban a zöld ruhában van, és várja, hogy Carlos döntsön a sorsáról.

Esteban megkérdezte, mi történik. A nő megmutatta neki a lapot.

„Nem kell fizetned azért, hogy csendben maradj” – mondta.

Josefina megtartotta a levelet, értesítette Arandát, és a tanácsadón keresztül azt válaszolta, hogy nem küld pénzt. Ha Carlos munkát akar keresni, vagy jogi úton rendezni akarja az adósságait, megteheti; nem fog fenyegetésekkel újabb kifizetést elérni.

Nem jelent meg.

Nyugalom honolt a nyáron. Esteban a könyvtárból hallgatta, ahogy Josefina a vezetőkkel és a beszállítókkal beszélget. Megkérte, hogy magyarázza el a döntéseit, és Josefina megvédhette azokat, vagy beismerhette a hibáját anélkül, hogy büntetésre számíthatott volna.

Kapcsolatuk olyan társasággá fajult, amire egyikük sem számított. Nem színleltek romantikus kapcsolatot, hogy a látogatók kedvében járjanak. Azok hűségével szerették egymást, akik már nem a félelmet használták nyelvként.

Októberben Esteban egy másik kulcsot adott neki: a magán széfjéhez valót. Benne egy San Luis Potosí-i ház dokumentumai voltak, amelyet a hagyatékába adtak át.

– Azt akarom, hogy te válassz egy helyet.

Josefina megértette, hogy egy olyan jövőről beszél, amelyben ő már nem lesz. Jobban fájt neki, mint ahogy kimondhatta volna.

Novemberben halt meg, miközben a nő az ágya mellett olvasott fel neki. Mielőtt lehunyta volna a szemét, megkérdezte, várnak-e emberek a bejáratnál.

– Minden nyugodt – felelte Josefina.

– Pihenhetsz.

Gyengén megszorította a kezét. Josefina mellette maradt, amíg az orvos meg nem erősítette azt, amit már tudott. Utána Matildéval együtt sírt abban a szobában, ahol az első éjszakáját töltötte, attól tartva, hogy baja esik.

A végrendelet felolvasása Beatrizt, Rodrigót és tanácsadóikat hozta össze. Josefina Aranda mellé ült. Fekete ruhát viselt, és a kis kulcsot a zsebében tartotta.

Rodrigo örökölte a birtokot és bizonyos családi földeket. Mosolygott, amikor ezt meghallotta.

Aranda ezután elmagyarázta, hogy a bányarészvények, a kereskedelmi szerződések és a magántőke különálló vagyontárgyak. Esteban ezeket Josefinának jelölte ki, az előzőleg elkészített és jóváhagyott dokumentumok révén.

A mosoly eltűnt.

– Meggyőzte, amíg beteg volt – tiltakozott Rodrigo.

A tanácsadó bemutatta a dátumokat, a tanúkat és Esteban utasításait. Rodrigo ügyvédje kérte, hogy tekintsék át ezeket, mielőtt alátámasztaná a vádat.

Josefina hagyta, hogy befejezzék. Aztán bejelentette, hogy San Luis Potosíba költözik.

—A vállalatok kötelezettségeit továbbra is teljesíteni fogják.

– Ennek a háznak a szükségleteit meg kell különböztetni a személyes kiadásaidtól.

Rodrigo falakat, földet és felelősséget kapott. Josefina fogja irányítani az üzletet, amely évekig finanszírozta szeszélyeit.

Nem érzett örömet, hogy vereséget szenvedett. Jobban szerette volna, ha Esteban a tűz mellett ül, és a jóvátétel áráról beszélget vele.

De elhagyta a szobát, tudván, hogy senki sem küldheti vissza Carlos házába.

San Luis Potosíban kinyitotta új otthona ablakait. Megtartotta azokat az alkalmazottakat, akik nála akartak maradni, és tapasztalt adminisztrátorokat alkalmazott, hogy vele dolgozzanak, anélkül, hogy úgy tett volna, mintha a korában már mindent tudna.

Támogatást hozott létre a sérült munkások családjainak, és finanszírozta a megélhetésre szoruló lányok oktatását. Amikor egy fiatal nő először keresett munkát, Josephine megkérdezte tőle, mit tud, és mit szeretne tanulni.

A lány könyörögni készült. Josefina hozott neki egy széket.

Délelőttönként folytatta a tanulást, délutánonként pedig kényelmes sétákat tett. Vett egy egyszerű ruhát, mert tetszett neki a színe, nem azért, mert bárkit is lenyűgözni akart. Meghívta anyja barátnőjét ebédre, és így megbeszélhették azokat az emlékeket, amelyeket Carlos fájdalmassá tett. Azt is megtanulta, hogyan gyászolja Estebant anélkül, hogy gyengének érezné magát a hiánya miatt. Az élete nem akkor kezdődött újra, amikor vagyont kapott; akkor kezdett megnyílni, amikor kérdezhetett, és őszinte választ várhatott. Most ugyanezt a teret akarta felajánlani azoknak, akikkel együtt dolgozott.

Hónapokkal később Matilde megtalálta a régi kulcsot az asztalon, és megkérdezte, megtarthatja-e.