Elcserélte a jegygyűrűjét egy nyugatra tartó vonatjegyre… de mielőtt felszállt volna a vonatra, a cowboy visszaadta neki a gyűrűt.
– Ki adta neki azt a gyűrűt?
San Lorenzo állomás, Chihuahua, 1919 augusztusa.
Épp csak megszólalt a vonatsíp, amikor egy cowboy rohant át a peronon. Nyitott kezében a jegygyűrűt tartotta, amelyet Adela Robles kevesebb mint 10 perccel korábban adott el, hogy kifizesse a jegye árát.
„Ne szállj fel arra a vonatra!” – kiáltotta.
Adela levette a lábát az első lépcsőfokról, és gyanakodva nézett rá. Az idegen magas volt, fekete hajú és napszítta bőrű. Nehézkesen lélegzett, mintha átfutott volna a város felét.
– Az a gyűrű már nem az enyém.
– Újra megvettem.
-Mert?
A férfi a fény felé tartotta a gyűrűt. Az aranygyűrű belsejében két apró, összefonódó hold és a 47-es szám volt. Olyan apró jelölések voltak, hogy Adela soha nem vette észre őket a hatéves házassága alatt.
„Mert az apám készítette ezt a gyűrűt” – válaszolta. „És 20 évvel ezelőtt eltűnt vele.”
A vonat újabb sípot hallatott. Gőzfelhő borította be a peron egy részét.
„Ki adta neki?” – erősködött a cowboy.
—A férjem.
A férfi arcáról eltűnt a szín.
—Hol van?
– 18 hónappal ezelőtt elhagyott.
„Most vagy soha, asszonyom!” – kiáltotta a sofőr.
A vonat mosodai munkát ígért Chihuahua városában, és egy ágyat egy unokatestvérénél. Nem az a jövő volt, amilyet Adela elképzelt, de őszinte volt, és a házassága után az őszinteség értékesebbnek tűnt számára, mint a kényelem.
Újra az idegenre nézett.
– Szerinted mit jelent ez a gyűrű?
„Szerintem a férje nem csak az adósságai elől menekült. Szerintem azért menekült meg, mert ez a szövetség felfedhet valamit, amit 20 éve titkolt.”
Adela a vonatkocsi ajtajára nézett. Aztán lelépett.
A vonat elindult nélküle.
Tíz perccel korábban még a jegypénztár előtt állt, és az érméket számolgatta, amik valahogy nem voltak elég pénzzé. Öt pesója hiányzott. A rendőr meglátta az ujján a jegygyűrűt, és felajánlotta, hogy megveszi.
Adela levette anélkül, hogy emlékezett volna arra a napra, amikor Francisco Montalvo felvette rá.
Francisco azt állította, hogy a nagyanyjáé volt. Hat éven át ez a gyűrű ígéretet jelképezett. Később bizonyítékká vált arra, hogy még a hazugságnak is lehet szép csillogása.
Tizennyolc hónappal ezelőtt Francisco eltűnt egy bőrönddel és a ház szinte összes pénzével. Hátrahagyott olyan jelzáloghiteleket, amelyeket Adela soha nem írt alá, azonosítatlan számlákat és egy kisebb, hitelezők által visszavett ingatlant. A különválást az előző héten véglegesítették, miután hónapokig tartó, soha nem reagált értesítésekre.
Adela más családoknak varrással és egy élelmiszerbolt feletti szobában aludt, hogy megéljen. Amikor unokatestvére munkát ajánlott neki, eladta házasságából származó utolsó holmiját.
Az idegen dupla árat fizetett a vezetőnek, majd utánaszaladt.
Most, ahogy a vonat eltűnt, Adela kinyújtotta a kezét.
– 5 perced van. Kezdd a neveddel.
—Silvano Mendoza.
Bementek az állomás fogadójába. Silvano kávét vett, és kifizette a vonatjegyet a három nappal később érkező vonatra. Adela csészéje mellé tette.
„Semmivel sem tartozol nekem. Ha úgy döntesz, hogy elmész, miután meghallgattál, a jegy a tiéd lesz.”
Ez a gesztus volt az első ok, amiért egy kicsit is megbíznia kellett benne.
Silvano apja, Ezequiel Mendoza ötvös és aranyásó volt. Minden darabját két összekapcsolt holddal jelölte meg. A szám egy bőrkötéses könyvben vezetett leltárnak felelt meg.
1899-ben Ezequiel Mineral de la Platába utazott, hogy megvédjen egy földdarabot, amelyet egy másik férfi megpróbált elvenni tőle. Egy aktatáskát vitt magával, benne szerszámokkal és számos ékszerrel, köztük a 47-es számú gyűrűvel.
Soha nem érkezett meg a chihuahua földhivatalba. A lova két nappal később üres nyereggel tért vissza. Sem a holttestét, sem a szerszámait, sem az aktatáskáját nem találták meg.
– Anyám azt hitte, hogy talán elhagyott minket – mondta Silvano. – Sosem tudtam, melyik lehetőség fájt neki jobban: az, hogy meghalt, vagy az, hogy úgy döntött, nem tér vissza.
Adela megfigyelte a szövetséget.
–Francisco azt mondta, hogy a nagyanyjáé volt.
– Említetted már Mineral de la Platát?
-Soha.
Silvano elkezdte kérdezősködni tőle Francisco iratai és holmijai felől. Adela felemelte a kezét.
– Mindenről kérdeztél, ami a férjemnek volt, de azt még nem kérdezted meg, mennyibe került lekéstem a vonatot.
Silvano lesütötte a tekintetét.
–Igazad van. Láttam apám bélyegét, és elfelejtettem, hogy valaki viszi.
–Francisco azt is jól elfelejtette.
– Nem akarok olyan lenni, mint ő.
– A kívánságok csak kezdetek, Mr. Mendoza. Nem bizonyítékok.
Silvano védekezés nélkül fogadta a szemrehányást.
Aztán Adela kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy szakadt borítékot.
–Ez Francisco eltűnése előtti éjjel érkezett.
A postabélyeg Mineral de la Plata tulajdona volt. A feladócím részben ez állt: „A. Olmedo, Santa Cruz kápolna”.
Silvano felismerte a nevet.
– Anselmo Olmedo atya ismerte az apámat.
– Francisco megsemmisítette a levelet, de a borítékot nem látta. A hátoldalára ezt írta: „Nyugati határjelző. Olmedo előtt.”
Mineral de la Plata kétnapi útra volt, túl a főutakon. Silvanónak volt egy szekere és két lova.
– Megyek – mondta. – Fel kell szállnod a következő vonatra.
