– Gondolod, hogy Francisco bánthatta az apját?

-Igen.

– Akkor az a nő, aki hat évig élt Francisszel, hasznos lehet.

A hasznosság nem jelenti azt, hogy biztonságban is vagy.

Adela arca megkeményedett.

– Figyelmeztethetsz. Elmondhatod, mitől félsz. De nem te fogod eldönteni, hogy milyen igazságokat tudhatok meg.

Silvano néhány másodpercig hallgatott.

– Mit akarsz csinálni?

–Tudni akarom, miért tartott meg Francisco egy darabot, ami az apjával tűnt el. Tudni akarom, miért hazudott róla, és miért egy Mineral de la Platától származó levél miatt hagyta el a házunkat hajnal előtt.

Maga felé tolta az új jegyet.

– Ha nem találunk semmit, akkor Chihuahuában egy másik vonattal utazom. Ha megtaláljuk az igazságot, én döntöm el, hogy mi változzon.

Dél előtt elmentek.

Az első néhány órában csak gyakorlati dolgokról beszélgettek. Adela elmesélte Francisco szokásait. Balkezes volt, mert egy sebhely megakadályozta, hogy rendesen összezárja a jobb kezét. A papírokat az asztalok széléhez igazította. Amikor félt, a hüvelykujját az órája fedeléhez dörzsölte.

„Sok mindent észrevett” – mondta Silvano.

– Mindent észrevettem, kivéve a fontos dolgokat.

– Észrevette, amit a férfi megmutatott neki. A megtévesztés a csalóé, nem azé, aki bízik benne.

Soha senki nem mondott neki semmi ilyesmit. Francisco eltűnése óta a szomszédok kérdezgették, hogyhogy nem fedezte fel hamarabb az adósságokat. Silvano értette meg elsőként, hogy egy jól kitervelt hazugság nem teszi bűnössé azt, aki elhitte.

Ahogy leszállt az est, megálltak egy marhaistállónál. Míg Silvano megitatta a lovakat, Adela bement a fogadóba, és felismert egy szürke kabátos férfit, akinek a bal szemöldöke felett egy sebhely volt.

Jonás Pardo volt az, az adósságbehajtó, akit Francisco használt adósai megfélemlítésére.

Adela gyorsan visszatért.

– El kell mennünk.

– A lovaknak pihenniük kell.

–A bent lévő férfi Francisnek dolgozott.

Silvano nem kérte, hogy nyugodjon meg, és nem is utalt arra, hogy esetleg téved. Befogta a lovakat, amíg a lány megtöltötte a bortömlőket.

A hátsó ajtón keresztül hagyták a posztot.

Röviddel ezután Jónás kiszállt, felült a lovára, és követni kezdte őket.

Silvanus egy nyárfák által védett, száraz patak felé kormányozta a szekeret. Eloltották a lámpást, és rejtőzködtek. Jónás megállt a dombon. Egy másik lovas szólt neki az útról.

Legalább két férfi kereste őket.

– Még visszamehetünk – suttogta Silvano.

– Lehet, hogy fel vannak fegyverezve.

– Francisco is az lehetett volna. Ez nem akadályozott meg abban, hogy hat évig mellette aludjak.

Egy órát vártak, mielőtt folytatták volna az utat. Hajnal felé az egyik kerék sziklának ütközött, és leesett a küllője. Hogy könnyítsenek a szekér súlyán, el kellett hagyniuk a szerszámaikat és néhány poggyászukat.

Míg Silvano a kereket javította, Adela a borítékot tanulmányozta. Francisco által írt szavak alatt egy másik kézírás nyomait fedezte fel. Szénnel dörzsölte a papírt, és több sor is megjelent:

„A feljegyzéseket a kápolnába vitték, miután a bíróság összeomlott. Jöjjön a földfelügyelő elé. Olmedo.”

„Anselmo atya azért írt Franciscónak, mert megtalálta a tulajdoni dokumentumokat” – fejezte be Adela. „Francisco tudta, hogy valaki felfedezte az igazságot.”

Másnap délután megjelent Mineral de la Plata. A város egykori gazdagságának csontvázára redukálódott. A bánya évek óta zárva volt, és a szél port hordott az üres utcákon.

A kápolna az út végén volt. Nemrég betörtek egy ablakot.

Anselmo atya alig nyitott ajtót.

– Silvano Mendoza – mormolta. – Olyan az arca, mint Ezekielnek.

Tekintete Adelára siklott.

– Adela Robles vagyok, Francisco Montalvo elidegenedett felesége.

A pap megpróbálta becsukni az ajtót, de a nő a lábával megállította.

– Francisco megkapta a leveledet. Az üzenetet semmisítette meg, nem a borítékot.

A félelem hatalmába kerítette a papot.

– 8 napja érkezett. Megkérdezte, hogy megtaláltam-e Ezekiel dokumentumait. Amikor tagadtam, hogy bármit is tudtam volna, éjszaka visszatért, betörte az ablakot, és átkutatta a sekrestyét.

Anselmo beengedte őket. A régi bíróság épületéből kimentett dobozok egy szobában hevertek egymásra rakva. Köztük volt a Mendoza család aktája is.

„Arra a címre írtam, ami egy későbbi okiratban szerepel” – magyarázta. „Nem tudtam, hogy Francisco is érintett volt az ügyben. Azt gondoltam, talán tud segíteni nekem megtalálni Ezequiel családját.”

Elővett egy kiürített himnuszos könyvet. Benne Ezékiel leltári tárgyai voltak.

A 47-es szám egy egyszerű, gazdátlan aranygyűrűt írt le, amelyet 2 hold jelölt.

Az utolsó oldalon egy 1899. június 18-i keltezésű jegyzet állt:

„F. Montalvo visszatért. A nyugati földet akarja megszerezni, mielőtt nyilvánosságra hozzák az ezüstelemzés eredményeit. Azzal fenyegetőzött, hogy apa nélkül hagyja a fiamat. Holnap megkeresem a határjelzőnél. Ha bármi történik velem, a térkép másodpéldánya a kandalló alatt lesz a kunyhómban.”

Silvano kétszer is elolvasta a sorokat.

– Apám tudta, hogy veszélyben van.

– Francisco megtalálta az okiratot a kápolnában – mondta Adela –, de az itt maradt, mert nem találta meg a terv másodpéldányát.

Valaki megpróbálta kinyitni az ajtót.

– Anselmo atya – szólt Jonas kintről. – Csak beszélni szeretnénk.

Adela a ruhája alá rejtette a könyvet. A pap felesége felvette Adela zöld kendőjét, és felmászott a szekérre Silvano mellé. Jonah és társa követték őket, ahogy elindultak a főúton.