1. RÉSZ

„Ne gondold, hogy olyan nagyszerű üzletasszony vagy, Mariana! Akármennyi pénzed is van, számomra mindig csak egy fodrász maradsz!” – kiáltotta anyósom, és ököllel az asztalra csapott az egész család előtt.

A férjem, Diego, lenézett. Nyugodtan letettem a pohár vizet az asztalterítőre.

– Igaza van, Doña Elvira. Én hajjal dolgozom. A vicces az egészben az, hogy a színház, ahol azt állítja magáról, hogy sztár volt, már öt éve vásárol tőlem parókákat.

A csend gyönyörű volt.

Az anyósom évtizedekig színházi sminkesként dolgozott Guadalajarában. Szerette felidézni a színészek, jelmezek és öltözők között töltött éveit. Azonban soha nem tudta elfogadni, hogy ugyanezt a szakmát sikeres vállalkozássá alakítottam.

Tizenöt évvel ezelőtt egy kis, nyirkos boltban kezdtem dolgozni Guadalajara belvárosa közelében. Az első lakbér kifizetéséhez eladtam az ékszereimet, és levágtam a hosszú barna copfomat.

Nem adtam el. Egy üvegbúra alatt, egy piros párnán tartottam, emlékeztetőül arra, hogy mit áldoztam fel.

Idővel a műhelyem parókákat kezdett gyártani színházi társulatoknak, filmprodukcióknak és olyan nőknek, akik orvosi kezelések során elvesztették a hajukat.

Miután megkötöttem egy jelentős szerződést egy produkciós céggel, tizenegymillió-hatszázezer pesóm állt rendelkezésemre, hogy megvalósítsam legnagyobb álmomat: megvegyek egy régi színházi műhelyépületet, és iskolává és gyárrá alakítsam.

A hír furcsa reakciót váltott ki az anyósomból.

– „Don Salvador műhelyei, a központ közelében?” – kérdezte aznap este.

-Pontosan.

Doña Elvira arcáról most először tűnt el a szokásos mosolya.

Volt egy másik probléma is.

Inés, a korábbi üzlettársam, szintén meg akarta venni az épületet. Évekkel ezelőtt kirúgtam az üzletből, mert szintetikus parókákat próbált eladni beteg betegeknek, mintha természetes hajból készültek volna.

Amikor a birtokon tett látogatásunk során találkoztunk, rúzzsal mosolygott rám.

–Vigyázz, Mariana. Néha pont akkor tűnik el a pénz, amikor a legnagyobb szükséged van rá.

Neki mindegy.

Röviddel ezután anyósom megkért, hogy alkalmazzam Luciát, egy huszonkét éves lányt, egy ismerősének a lányát.

Luciának rendkívüli kezei voltak a hajfonáshoz, bár úgy tűnt, minden alkalommal megijedt, amikor megszólalt a telefonja.

Egy nap segített egy parókát készíteni egy tanárnőnek, aki befejezte a rákkezelését.

Amikor az a nő a tükörbe nézett és örömében sírva fakadt, Lucia is sírt.

Aztán megtanítottam neki, hogyan hímezzen egy kis piros virágot a parókáink bélése alá.

– Ez a titkos aláírásunk – magyaráztam. – Még ha senki sem látja is, mindig felismerjük majd, mit csinált a kezünk.

Két héttel később anyósom megszervezte, hogy több színházi barátunkkal együtt ellátogassunk a műhelybe.

Miközben mindenki parókákat próbálgatott, felfedeztem Doña Elvirát, amint az üvegbúra fölé hajol.

– Milyen gyönyörű fonat! Megengednéd, hogy megfogjam?

– Nem, asszonyom. Ez az egyetlen dolog itt, amihez senki sem nyúlhat.

A tekintete megkeményedett.

– Túlzásba esel. Végső soron csak hajról van szó.

Azon az estén Lucia maradt, hogy bezárja a műhelyt.

Másnap korán érkeztem, kávét főztem és az ablakhoz sétáltam.

A csengő még mindig ott volt.

A piros párna is.

De a copfom eltűnt.

Azonnal megnéztem a biztonsági kamerát.

Valaki a falhoz fordította.

És amikor ellenőriztem a hozzáférési naplót, felfedeztem, hogy az utolsó személy, aki bent járt a műhelyben, Lucia volt.

Behívtam az irodámba.

– Kirúgtak. Már panaszt is tettem.

A lány sírni kezdett.

– Mariana asszony, kérem… Nem érti, mire kényszerítettek.

Mozdulatlanul maradtam.

– Ki kényszerített téged?

Lucia befogta a száját és megrázta a fejét.

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a telefonom.

Ő volt az anyósom.

És az első dolog, amit mondott, csontig hatott:

–Mariana, ha meg akarod tartani a férjedet, és meg akarod venni azt az épületet, jobb, ha megtanulsz megosztani, amid van.

2. RÉSZ

„Fenyegetsz?” – kérdeztem.

– Adok neked egy tanácsot, drágám. Vannak nők, akik mindent elveszítenek, mert nem segítenek a családjukon.

Doña Elvira letette a telefont.

Amikor Diego aznap este visszatért, már tudott Lucia elbocsátásáról.

–Anyám szerint megaláztál egy ártatlan lányt egy régi copf miatt.

– Az a fonat eltűnt a műhelyemből. És valaki hozzányúlt a kamerához.

– Mindig a legrosszabbat gondolod mindenkiről.

Néhány másodpercig néztem rá.

– Azt is el akarod mondani, hogy anyádnak semmi köze nem volt hozzá?

Nem válaszolt.

A következő napokban Diego furcsán szeretetteljes volt. Reggelit készített nekem, ragaszkodott hozzá, hogy pihenjek, és folyton arról beszélt, hogy elmegyek egy családi faházba Mazamitla közelében.

Még soha nem mutattam ennyi érdeklődést a munkaidő-megszakítás iránt.

Közben Inés váratlanul megjelent az irodámban.

– Hallottam a fonatodról. Milyen kár – jegyezte meg, miközben egyenesen az üres csengőre nézett. – Megvehetjük együtt az épületet. Így nem lesz annyi problémád.

– Majd én veszem meg.

A mosolya eltűnt.

– Akkor remélem, a bankod nem okoz csalódást.

Három nappal később egy darab premierjén vettem részt. Doña Elvira egy közeli páholyban ült Lucía kíséretében.

A második felvonás alatt az ülésen hagytam a táskámat, miközben üdvözöltem néhány ismerősömet.

Amikor hazaértem, vettem észre, hogy eltűnt a hivatalos igazolványom.

A pénzemhez vagy a telefonomhoz hozzá sem nyúltak.

Csak az INE-számom (Nemzeti Választási Intézet azonosítója).

Azonnal eszembe jutott Lucia furcsa viselkedése, amikor meglátott a színházban.