– Tudtam, hogy végül keresni fogjuk – felelte. – Az anyja azt mondta, hogy rokonokhoz akar menni. Meg fogom tudni, hol van.

Egy órával később, miközben a közjegyző irodájába autóztam, újabb hívást kaptam.

– A Central Nueva de Autobuses állomáson találtam rá – jelentette be Ofelia –. Épp felszállt egy Leónba tartó buszra.

Luciával történt.

A kislány annyira sírt, hogy alig tudott megszólalni.

– Mariana asszony, én loptam a fonatot.

Megragadtam a kormánykereket.

– Már gyanítottam is.

– Anyukám is az Orquídea Capitalba tette a megtakarításait. Azt mondták, hogy mindent elvesztettünk, aztán elkezdtek minket terhelni egy olyan tartozásért, amiről még csak nem is értettünk.

Lucia szünetet tartott.

– Doña Elvira megígérte, hogy segít nekünk, ha odaadom neki a fonatát.

Éles fájdalmat éreztem.

– És a paróka?

–Éjszaka nála készítettem. Gyorsan befejeztem vele.

– Az igazolványomat is elloptad?

– Nem. Doña Elvira ezt a színházban tette. Láttam, ahogy elhagyta a páholyt a pénztárcájával. Utána megfenyegetett, hogy hallgassak.

Lucia újra sírni kezdett.

– A piros virágot azért hímeztem belülre, mert tudatni akartam veled, hogy ha valaha megtalálod a parókát, akkor én készítettem.

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

–Még valamit el kell mondanod. Jelen volt Inés, amikor a jelmezt készítették?

A válasz szinte suttogva érkezett.

– Igen. Elment megnézni, hogy néz ki a paróka. Aztán beszélt Doña Elvirával a konyhában. Mindent hallottam.

— Mit mondtak?

Doña Elvira megkérdezte, mi történik, ha a bank elutasítja a tranzakciót. Inés erre nevetett. Azt mondta, mindegy, mert a kísérlet elég lesz a számláik befagyasztásához, és akkor megveszi az épületet.

Végre megvolt a hiányzó darab.

– Lucía, felelned kell azért, amit tettél. De meg is akadályozhatod azokat a nőket abban, hogy kihasználjanak másokat. El kell mondanod az igazat.

-Attól tartok.

–Tudom. A bátorság nem arról szól, hogy ne féljünk. Arról, hogy eldöntsük, mit tegyünk a félelem ellenére.

Doña Ofelia ismét felvette a telefont.

–Viszlát a közjegyző irodájában, lányom. Elviszlek.

Amikor megérkeztem, már tíz perccel három előtt voltam.

Inés már a váróteremben ült, egy elegánsan öltözött ügyvéd mellett.

Az asztalon egy banki mappa és egy hirdetés volt.

Felismertem az épület rajzát.

Felette egy új név jelent meg: Salón Inés, Exkluzív Szépségközpont.

Le akarta rombolni a régi műhelyeket, hogy üzletágának egyik ágát alakítsa át.

– Elkéstél a saját vereségeddel, Mariana – jegyezte meg mosolyogva.

Nem válaszoltam.

Don Salvador az ablaknál állt, nyakában lógott a régi mérőszalagja.

Közeledtem.

– Ma nem tudom átutalni a pénzt. A bank zárolta a számláimat, mert valaki megpróbált ellopni tőlem.

Megmutattam neki az okleveleket és a Ricardo által elkészített ajánlatot.

– Holnap megkapja a pénzét. Hajlandó vagyok írásban garantálni a kötelezettségvállalásomat.

Az öregember lassan olvasta a dokumentumokat.

– Mariana, elhiszem neked. De megígértem, hogy eladom annak, aki betartja a határidőt.

Inés keresztbe tette a lábát.

– Ne éreztesd vele a bűntudatot. Az üzlet az üzlet.

Aztán lépteket hallottunk a lépcsőn.

Egy nő jelent meg az ajtóban.

Egy régi kabátot viselt és ősz haja volt, smink és paróka nélkül.

Doña Elvira volt az.

A bank jogi osztályának egy képviselője kísérte el, aki azért érkezett, hogy – a hatóságok tudtával – dokumentálja a vallomását.

Don Salvador felállt.

Amikor meglátta, teljesen mozdulatlan maradt.

—¿Elvira?

Anyósom lesütötte a tekintetét.

– Szia, Salvador.

Semmit sem értettem.

Az öregember lassan közeledett.

– Több mint negyven év telt el.

Anyósom vett egy mély lélegzetet.

„Salvadorral jegyesek voltunk” – vallotta be. „A sminkstúdiójában dolgoztam. De azért hagytam ott, mert megismerkedtem egy férfival, akinek több pénze volt.”

Körülnézett.

–Egész életemben lenéztem azokat, akik kétkezi munkát végeznek. Azt hittem, a luxus fontossá tesz majd.

A szeme megtelt könnyel.

– És végül egy olyan nőtől loptam, aki a saját kezével épített fel mindent, amit én soha nem tudtam elérni.

Inés hirtelen felállt.

„Ez a nő csalásban vett részt! El sem hiszitek!”

– Pontosan ezért jöttem tanúskodni – felelte Doña Elvira.

Mindenkihez fordult.

– Inés irányítja az Orquídea Capitalt. Meggyőzött a befektetésről, majd eladósított, végül pedig felajánlotta, hogy elengedi a tartozásaim egy részét, ha segítek Mariana megkárosításában.

Inés rázni kezdte a fejét.

-Hazugság!

„Azt mondta, hogy nem számít, ha sikerül kivennünk a pénzt. A lényeg az volt, hogy a vásárlás előtt zároljuk a számlákat.”

Abban a pillanatban lépett be Ofélia és Lucía.

A lány megerősítette, amit a paróka készítése során hallott.

Aztán üzeneteket adott át, amelyekben Doña Elvira megmondta neki, mikor kell mennie a lakásba, hogyan fejezze be az álcázást, és mit rejtsen el.

Inés megpróbálta félbeszakítani.

De a saját ügyvédje lezárta az ügyet.

– Inés asszony, nem tudom tovább képviselni Önt ebben a műveletben anélkül, hogy tisztáznám ezeket a tényeket.

Kiment a szobából.

Inés egyedül maradt.

Don Salvador felfigyelt annak a szépségszalonnak a hirdetésére, amelyet a műhelyükben szándékoztak építeni.

Aztán összehajtotta és az asztalra tette.

„Nem fogok döntést hozni a vagyonomról egy csalárd rendszer nyomása alatt” – jelentette ki.

A közjegyzőre nézett.

– Szeretném áttekinteni a Mariana által javasolt adásvételi szerződést.

Inés tiltakozott.

De a tulajdonos már döntött.