Másnap reggel benyújtottam a vonatkozó jelentést, és elmentem a bankba, hogy biztonsági intézkedéseket kérjek a számláimra vonatkozóan. A vezető elmagyarázta, hogy ha valaki megpróbálja használni a bejelentett azonosítót, ideiglenesen blokkolhatják a tranzakcióimat, amíg kivizsgálják az ügyet.

Megváltoztattam a biztonsági jelszót is, amit Diego tudott.

Felháborodott, amikor elmondtam neki.

– Nem gondolod, hogy túlzásba viszed?

– Nem. Túl sok pénzt szántam az épület megvásárlására.

Két nappal később Don Salvador, az ingatlan tulajdonosa, kétségbeesetten felhívott.

A lányának sürgősen Monterreybe kellett utaznia.

– Mariana, előbbre kell hoznunk az aláírást. Ma háromkor. Ha nem tudod véglegesíteni a fizetést, eladom a másik érdeklődőnek.

Ránéztem az órára.

Fél tizenkettő volt.

Felhívtam a műhelyt, hogy lemondjam az időpontjaimat, és elindultam a bankba.

Amikor megérkeztem, Don Vicente, a biztonsági őr, aki évek óta ismert, úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.

– Mariana asszony… Nem most jött be?

Borzongást éreztem.

– Mit mondtál?

– Körülbelül húsz perccel ezelőtt. Karöltve sétált a férjével. Bézs színű kabátot viselt, pont olyan, mint az övé.

Diszkréten bekukkantottam a szervizbe.

És ott voltak.

Diego azt a szürke kabátot viselte, amit a születésnapjára vettem neki.

Egy nőt öleltem át a vállánál fogva, aki ugyanolyan kabátot viselt, ugyanolyan testalkatú és hosszú barna hajú volt, mint én.

De valami hevesen kalapált a szívemben.

A hajvégek rézfényűek voltak.

Pontosan olyan, mint az ellopott fonatom.

A nő felemelte a kezét, hogy megigazítson egy hajtincset.

Felismertem az ujjai apró mozdulatát.

Aztán észrevettem három fehér foltot ott, ahol általában több gyűrűt is viseltem.

Nem tudtam elhinni.

Az a nő az anyósom volt.

Doña Elvira a saját hajamból készült parókát, professzionális sminket és lopott személyi igazolványt viselt, hogy az én személyazonosságomat adja ki.

A férjem úgy ölelte át, mintha tényleg a felesége lenne.

Elbújtam egy oszlop mögé.

Aztán hallottam őket beszélgetni.

– Anya, menjünk! – könyörgött Diego. – A másik ágnál már kudarcot vallott a kísérlet.

„Fogd be a szád!” – suttogta. „A számla nyitva van. Ki fogjuk üríteni.”

– Mi van, ha Marianna megtudja?

„Dolgozik. Mire visszaér, a pénz elfogy, és az épület Inésé lesz.”

Éreztem, hogy remegnek a lábaim.

Nem csak a megtakarításaimat akarták elvenni.

Oda akarták adni őket a legnagyobb ellenségemnek is.

Diszkréten rohantam, hogy megkeressem a vezetőt.

Amikor elmagyaráztam neki, mi történik, megnézte a számítógépet, és elsápadt.

– Mariana kisasszony, valaki ma reggel megpróbálta felvenni az Ön tizenegymillió-hatszázezer pesóját egy bejelentett személyazonosító okmány segítségével. A számláit zároltuk.

– Három óra előtt szükségem van arra a pénzre.

– A nyomozás akár több napig is eltarthat.

Visszanéztem a sorra.

Az anyósom közeledett az ablakhoz.

A menedzser azonnal felhívta a biztonságiakat, de én mást kértem tőle.

– Még ne tartóztasd le őket. Szükségem van egy jegyzőkönyvre arról, hogy mit próbálnak megtenni.

Visszatértem az ügyféltérbe.

Közvetlenül Diego és az álcázott nő mögé helyezkedtem.

Senki sem vette észre a jelenlétemet.

Aztán hallottam, hogy az alkalmazott megkérdezi:

– Asszonyom, mi a biztonsági szavuk?

Anyósom mosolygott a sminkje alatt.

—Almáskert.

Ez volt az a jelszó, amit Diegoval kitaláltunk, amikor összeházasodtunk.

Mielőtt a pénztáros válaszolhatott volna, letettem az érvényes igazolványomat a pultra, és azt mondtam:

– Ez a jelszó már nem létezik. De én igen. És szeretném tudni, miért próbál meg a férjem kirabolni engem az anyjával együtt.

3. RÉSZ

Diego olyan hirtelen fordult meg, hogy majdnem felborította a brosúraadagolót.

Az arca elvesztette minden színét.

– Mariana… Mit keresel itt?

A szemébe néztem.

– A kérdés az, hogy mit keresel itt, ölelgetsz egy nőt, aki az én hajamban van.

Anyósom mozdulatlan maradt.

Az ablaknál álló recepciós megnézte az igazolványomat, majd azt, amelyiket a nő használt, és végül diszkréten hívta a biztonsági személyzetet.

– Asszonyom – mondta határozottan –, ellenőriznünk kell ezeket a dokumentumokat.

Doña Elvira tökéletesen begyakorolt ​​felháborodási arckifejezéssel fordult felém.

“Ez a nő őrült! Én vagyok Mariana! Ő egy szélhámos!”

Néhányan elkezdtek közeledni.

Az anyósom felemelte a hangját.

– Kérem, hívják a biztonságiakat! Ez az idegen megpróbál kirabolni!

Mosolyogva hallgattam, olyan szomorúsággal, amire még mindig emlékszem.

– Milyen ironikus, Doña Elvira. Egész életedben színészek között dolgoztál, és most egy ilyen rossz alakítással akarsz megtéveszteni.

„Nem tudom, ki az a hölgy!” – erősködött.

– Akkor nem lesz gondja bebizonyítani, hogy ki ő.

Megnéztem a parókát.

Annyi évet töltött már a készítésével, hogy tökéletesen tudta, hol helyezkednek el a kis belső fésűk, amelyek összetartották őket.

– Hadd segítsek a hajaddal.

Mielőtt elmozdulhatott volna, óvatosan elengedtem a hátsó fésűt, és egyetlen gyors mozdulattal levettem a parókát.

Egyetlen szál haját sem bántottam.

De az eredmény pusztító volt.

Az anyósom mindenki előtt állt nagyon rövid, ősz hajával, amit egy bézs háló fogott be.

Morajlás futott végig a parton.

„Az anyósa!” – kiáltotta egy asszony.

Diego hátrébb lépett.

A parókát a mellkasomhoz szorítottam.

Ugyanazokat a rézvörös végeket éreztem, amiket tizenöt éven át simogattam, valahányszor a feladásra gondoltam.

Aztán visszakapcsoltam a bélést.

Ott volt.

Egy apró piros virág, három szirommal és enyhén csavart csomóval hímezve.

Azonnal felismertem azt a csomót.