Lucía pontosan így csinálta.

– Ez a haj az enyém – magyaráztam, miközben megmutattam a parókát a vezetőnek. – Ellopták a műhelyemből. És ez a jel mutatja, hol készült.

Az anyósom a kezével eltakarta a fejét.

A nagyszerű színésznő most először nem tudott megszólalni.

De csak néhány másodpercig.

Aztán sírni kezdett.

„Nézd csak! Milliói vannak a bankban, és hagyta, hogy a férje anyja elveszítse a házát! Kértem tőle segítséget egy műtéthez, de nem volt hajlandó! Milyen meny csinál ilyet!”

Többen rosszallóan néztek rám.

Egy asszony azt mormolta, hogy a gyerekeknek gondoskodniuk kell a szüleikről.

Aztán így válaszoltam:

– Felajánlottam, hogy fizetem az orvosok, a konzultációk és minden szükséges kezelés költségeit. Ezt a segítséget visszautasította, mert egyetlen számlát sem akart mutatni nekem. Azt követelte, hogy utalják át a pénzt a saját számlájára.

Egyenesen Diegóra néztem.

– És a férjem soha nem mondta, hogy segíteni akar neki azzal, hogy ellopja az emlékeinket, a dokumentumaimat és a cégem pénzét.

– Mariana, kérlek – könyörgött –. Anya azt mondta, hogy beteg.

– És ezért adtad meg neki a jelszavankat?

Lehajtotta a fejét.

– Azt mondta, majd később elmagyarázzuk neked.

– Azt is elmagyaráznád nekem, hogy miért használom a hajamat?

Nem válaszolt.

Lassan levettem a jegygyűrűmet.

A két azonosító mellé tettem.

– Diego, hiba volt elfelejteni az évfordulónkat. Ez egy döntés volt. És a döntéseknek következményei vannak.

– Nem teheted tönkre a házasságunkat anyám miatt.

– Nem én voltam az, aki elpusztította.

Az arca megrándult.

Évekig ő volt az az ember, akinek minden projekthez, minden adóssághoz és minden kudarchoz segítségre volt szüksége. Én fizettem a kudarcba fulladt vállalkozásaiért, mert hittem, hogy a támogatása a szeretet kifejezése iránta.

De azon a napon rájöttem, hogy összekevertem a szerelmet azzal, hogy olyan valakit támogassak, aki soha nem akar felelősséget vállalni.

„Be fogom nyújtani a válókeresetet” – mondtam neki. „És többé nem férhetsz hozzá a számláimhoz.”

Ezután megérkezett a bank biztonsági vezetője két rendőr kíséretében.

Átnézték a pénzfelvételi kísérletek feljegyzéseit, és megkérték az anyósomat, hogy mutassa be a valódi személyazonosságát.

Amikor kinyitották a táskáját, egy összehajtogatott dokumentumot találtak benne.

Egy arany orchidea volt rányomtatva.

Ez egy kölcsönszerződés volt egy Orchid Capital nevű céggel.

Doña Elvira lakását jelölték meg fedezetként.

Diego egy pillantást vetett a dokumentumra.

– Anya! Elzálogosítottad a lakásodat?

Néma maradt.

– Azt mondtad, pénzre van szükséged a szívműtétre!

„Szívproblémáim vannak, Diego!” – válaszolta felháborodottan.

– Azt írja itt, hogy majdnem hárommillió pesóval tartozol!

Azok, akik hallgatóztak, abbahagyták a zúgolódást.

Az anyósom beleroskadt egy székbe.

Végre kiderült egy igazság, amit egyikünk sem tudott.

Hónapokkal korábban beléptem egy állítólagos női befektetési klubba, ahol elegáns találkozókat szerveztek, pezsgőt szolgáltak fel, és rendkívüli hozamot ígértek.

Először is átadta a megtakarításait.

Aztán eladott néhány ékszert.

Amikor mindenét elvesztette, rábeszélték, hogy vegyen fel kölcsönt a lakása fedezetével.

A cég soha nem termelte meg az ígért profitot.

És Inés volt az, aki ezt elintézte.

A volt üzlettársam.

Aztán minden értelmet kezdett nyerni.

A vásárlásommal kapcsolatos megjegyzések, az érdeklődés a copfom iránt, Diego ragaszkodása ahhoz, hogy elvigyen egy utazásra, és a személyi igazolványom eltűnése.

De még mindig nem volt világos, miért eszelt ki Inés ilyen bonyolult megtévesztést.

A válasz akkor érkezett, amikor ellenőrizték az anyósom által megrendelni kívánt átutalási adatokat.

A tizenegymillió-hatszázezer pesót az Orquídea Capitalnak szánták.

Abban a pillanatban megszólalt Doña Elvira telefonja.

Inés neve jelent meg a képernyőn.

Az ügynökök jelenlétében és anyósom engedélyével bekapcsolták a hangszórót.

– Elvira, megtetted, amiben megbeszéltük? – kérdezte Inés türelmetlenül. – Tudnom kell. Háromra a közjegyző irodájában kell lennem.

– Szia, Inés – válaszoltam.

Csend lett.

– Marianna…

– Nem kapod meg a pénzemet. És az épületet sem kapod meg.

A hívás hirtelen véget ért.

Ránéztem az órára.

Majdnem egy óra volt.

A pénzem még mindig zárolva volt.

A vezető megerősítette, hogy a biztonsági felülvizsgálat csak másnap reggel fejeződik be.

Inésnek nem kellett volna elvennie a millióimat, hogy elpusztítson.

Csupán egy csalási kísérletet kellett volna kiprovokálnia, ami aktiválta volna a banki ellenőrzéseket, befagyasztotta volna a számláimat, és kihasználta volna azt a tényt, hogy nem leszek képes időben kifizetni az ingatlant.

Előkészítette a pénzt.

Csapdát állított, ahol akkor is nyer, ha a bank elutasítja a tranzakciót.

Úgy hagytam el az ágat, mintha a világ darabokra hullott volna.

A parkolóban felhívtam az ügyvédemet, Ricardo Moralest.

– Ma meg kell vennem azt az épületet, de a számláim holnapig zárolva maradnak.

Ricardo hallgatott.

– Közjegyző előtt adásvételi ígéretet tehetnénk, holnapi fizetés feltételével, amennyiben a tulajdonos elfogadja.

— Készítse elő a dokumentumokat.

– Mariana, a másik vevőnek van pénze. Kényszerítő garanciát kell kínálnunk.

Felnéztem a szürke égre.

—A műhelyfelszerelésemet szerződéses garanciaként felajánlom. Ha nem teszem meg, elfogadom a jogilag dokumentálható büntetést.

– Biztos vagy benne?

– Az az épület nem csak egy üzlet. Lehetőséget kínál arra, hogy sok nő számára biztosítson munkát.

Aztán felhívtam Doña Ofeliát, a tanáromat, aki tizenkét éve dolgozott velem.

– Meg kell találnom Luciát.