„Énekelj nekünk, leányka!” – gúnyolódtak a nemesek; hangja azonban megdöbbentette a herceget és az egész udvart.
Az érme a szobalány lábához esett, és a vendégek nevetése elhalt, amikor a lány elkezdte énekelni egy 25 éve hivatalosan halott nő dalát.
1816. július 9-én volt az éjszaka. Jégeső csapkodta a Puebla hegyeiben található Santa Clara hacienda ablakait. A patak kifolyt a medréből, 40 vendéget hagyva partra, akik borral és kegyetlenséggel szórakoztatták magukat.
Angela Mendoza egy salsás tálat tartott a tálalószekrény mellett. Huszonhárom éves volt, a kezei kirepedeztek a munkától, és egy titkot őrizgetett egy bádogládában.
Renata Villaseñor, a fiatal nő, akiről mindenki azt várta, hogy a hacienda tulajdonosának feleségeként látja, rámutatott az asztaltól.
– Azt mondják, akkor is énekelsz, amikor azt hiszed, senki sem figyel rád.
– Csináld meg most, unatkozunk!
Egy úr feldobott egy érmét.
–Valami vidámat, lányom.
– Egyetlen dal sem abból az elmegyógyintézetből, ahol felnőttél.
Don Leonardo Alcázar azonnal felkelt.
– Ebben a házban senki sem gúnyolja ki azokat, akik nekünk dolgoznak.
A földbirtokos hangja elhalványította a mosolyt. Angela elmehetett volna. Ehelyett a Leonardo mellett ülő, aranyhalas nyelű bottal rendelkező férfira nézett, majd felemelte a fejét.
– Énekelhetek, uram?
Senki sem értette, miért kérdezi ezt. Santa Clarában 25 éve nem hallatszott zene.
Leonardo úgy figyelte, ahogy napokkal korábban a tóparton: azzal az érzéssel, mintha ez az idegen várna tőle valamit.
— Ha akarod.
Angela letette a salsadobot, a kötényébe kulcsolta a kezét, és kíséret nélkül énekelt.
A hangja egyszerű volt. Nem próbált senkit lenyűgözni. Úgy tűnt, minden egyes hangot gondosan megformál, hogy sértetlenül érjen el az asztal másik végére.
– Aludj el, kis gém, mert a víz visszatér a nádasba.
– Ha túl hosszú az éjszaka, a dalom megtalál téged.
Leonardo abbahagyta a normális légzést.
A pohár, amit még mindig a kezében tartott, szilánkokra tört az ujjai között. Vér foltot ejtett az öklén, de nem sütötte le a tekintetét.
Ez a dal egyetlen könyvben sem szerepelt. Az anyja találta ki neki, amikor kicsi volt.
Angela pedig azt a versszakot énekelte, amelyet Leonardo elfelejtett.
Hogy megértsük, hogyan jutott el ez a hang Santa Clarába, vissza kellett mennünk márciusba, amikor a lány egy ajánlólevéllel megjelent a szolgálati ajtóban.
Doña Petra, a házvezetőnő, elolvasta a ház nevét, ahol Ángela dolgozott, és összeszorította a száját.
Magánintézmény volt, ahová bizonyos családok elküldték azokat a rokonaikat, akiket inkább távol tartottak: időseket, gyászoló asszonyokat, betegeket és másokat, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy szembeszálltak egy hatalmassal.
– Ott laktál?
– Az anyám volt a felelős.
–Decemberben meghalt, és az új adminisztrátor a saját embereit hozta be.
Petrának segítségre volt szüksége. Több munkáscsalád termésveszteséget szenvedett el, és néhány lány visszatért a falujába.
Próbaidőre alkalmazta Angelát.
Hamarosan rájött, hogy tudja, hogyan kell megjavítani az asztalterítőket, eltávolítani a viaszt a fáról, és veszekedés nélkül megnyugtatni a szakácsot. Olvasott, írt, és soha egyetlen feladatot sem hagyott befejezetlenül.
Azt is felfedezte, hogy furcsa szokásai vannak.
Az első az volt, hogy elidőztem a kápolnában egy márvány sírkő előtt.
Isabel Alcázar. 1791-ben halt meg. Kora: 29 év.
Angela úgy olvasta a feliratot, mintha arra számított volna, hogy a szavak megváltoznak.
A második akkor történt, amikor Don Gaspar, Leonardo nagybátyja megérkezett, hogy átnézze a számlákat.
A férfi 60 éves volt és kifogástalan hírnévnek örvendett. Unokaöccse gyermekkorában ő kezelte a birtokot, és továbbra is ő intézte bizonyos földeket és kifizetéseket. Szívélyes volt, nagylelkű a nyilvánosság előtt, és képes volt egy egész asztaltársaságot megnevettetni.
Belépéskor a botját egy bútordarabnak támasztotta.
Angela meglátta az aranyhalat, és elejtette a tálcát.
A poharak darabokra törtek.
„Nem tudtam, hogy a megjelenésem ekkora rémületet tud okozni” – viccelődött Gaspar.
Mindenki mosolygott. Petra, aki felismerte a remegő kezeket, ha meglátta őket, nem.
A harmadik egy éjszaka történt, amikor Angelát a kályha utolsó parazsa mellett dúdolgatva találta.
– Itt tilos énekelni.
A lány hallgatott.
Petra végül leült mellé. Elmagyarázta, hogy a tilalom Leonardo apjától származik, egy szigorú embertől, aki a fájdalmat fegyelmi gyakorlattá változtatta.
Amikor Isabel meghalt, a fiú hatéves volt. Nem láthatta, és nem is vehetett részt a temetésen. Az apja behívta a dolgozószobájába, közölte vele, hogy lázas lett, és visszaküldte a nevelőnőjéhez.
Leonardo három napig maradt a hálószobája ablakánál. Alig evett. A nádasban kanyargó ösvényt bámulta, várva, hogy anyja visszatérjen.
Az apja becsukta a zongorát, leszerelte a kottákat, és elbocsátotta a kápolna zenészeit.
Leonardo 1805-ben örökölte a birtokot, de soha nem oldotta fel ezt a tilalmat. Az évek során elfelejtette anyja hangját. Más nők énekének hallatán megmagyarázhatatlan szomorúság öntötte el.
Angela könnycseppeket hullatott.
– Mindig azt mondta, hogy 3 nap.
Petra ránézett.
— Ki mondta ezt?
A lány összeszedte a varrását.
– Valaki, akit ismertem.
Nem tudott tovább válaszolni.
