Isabel 25 levelet hagyott hátra, melyeket azokra a születésnapokra írt, amiket nem ünnepelhetett a fiával. Ángela a bőröndjében tartotta őket. Az utolsó még le volt zárva.

Petra felment, hogy megkeresse.

Leonardo felbontotta az első levelet, miután Ignacia bekötözte a kezét.

Az anyja elmagyarázta neki, hogy él. Azt is elmondta, hogy minden este az ablaknál énekel, arra az esetre, ha valaha hazaérne, és fel kellene ismernie.

Leonardo újra elolvasta az újságot. Aztán leült a tűz mellé, és térdre görnyedt.

– Addig vártam az ablaknál, amíg el nem aludtam.

Angela nem keresett megoldást. Leült a közelébe, és ott maradt, amíg a férfi sírt.

Ignacia másfajta bűntudattal nézte a leveleket. Virágot küldött az áltemetésre. Beleegyezett, hogy a koporsót zárva tartják, mert félt a betegségektől, aztán távolságtartó maradt, mivel kellemetlenül érezte magát az özvegyember szigorúsága miatt. Most jött rá, hogy hány kérdést felejtett el feltenni.

– Meg kellett volna keresnem – mormolta.

Petra az ablakhoz ment. Emlékezett a hajnalban elindult hintóra is, a búcsúzkodás hiányára, a hallgatási tilalomra. Semmi gyanú nem volt elég ahhoz, hogy szembeszálljon a Santa Clara tulajdonosával. Azon az éjszakán megértették a sok hallgatás árát.

Amikor Leonardo végre meg tudott szólalni, megkérdezte, ki a fizetéseket intéző férfi.

– Akkor még nem tudtam a nevét – felelte Angela.

– De ismerte a sétabotját.

Leonardo éjfél után tért vissza az ebédlőbe. Gaspar visszanyerte önuralmát.

Azt mondta, hogy Isabel beteg, az apa a gyermek védelme érdekében cselekedett, és hogy csak egy ígéretet teljesített.

Leonardo elkérte az alföldi számadáskönyveket.

Kinyitotta őket az asztalon. Rendszeres kifizetéseket talált, amelyeket – a jegyzetek szerint – csatornák építésére szántak.

– Minden évszakban beutaztam azokat a vidékeket.

– Nincsenek olyan projektek, amelyek indokolnák ezeket a kiadásokat.

Gáspár nem válaszolt.

Apja halála óta egy újabb éves kifizetés jelent meg, amelyet Isabel vagyonának állítólagos jótékony kezelésére fordítottak. Gaspar volt a felelős.

Amíg bezárva maradt, sógora begyűjtötte a pénzt, amely állítólag garantálta volna számára az önálló életet.

„Megtanított hálásnak lenni neki, amiért gondoskodik rólam” – mondta Leonardo.

– És fizettetni kényszerített velem anyám bebörtönzését.

Gáspár a botjával a földre csapott.

– Először is hinni fogsz egy szobalánynak a családod előtt?

Renáta felkelt.

–Énekeltettem vele, hogy megalázzam.

– És te bátorítottál engem.

Angelára nézett, aki Petra mellett állt.

– Bocsánatot kell kérnem.

Senki sem kísérte el Gaspart, amikor ki akart menni a szobából. Leonardo elrendelte, hogy a könyveket őrizzék meg, és nagybátyját megfigyelés alatt tartsák, amíg a dokumentumokat át nem tudják tekinteni.

Az esőzések három nappal később elálltak. Megbízható személyek érkeztek, hogy begyűjtsék a kimutatásokat és ellenőrizzék a kifizetéseket. Az intézmény nyilvántartásai, levelei és Gaspar aláírása is megerősítették a történteket.

Leonardo eltávolította nagybátyját minden adminisztratív pozícióból. A behajtható pénzt rászoruló nők megsegítésére és más, családjaik által nem kívánt fogvatartási esetek kivizsgálására fordította.

Gáspárnak felelnie kellett az általa aláírt dokumentumokért és az összegekért, amelyekkel nem tudott elszámolni. Korábbi barátai abbahagyták a támogatását. Mielőtt elhagyta volna a birtokot, egy szolga eltette a sétabotját az irodában, az iratok mellé. Az aranyhal már nem nevettette ki: eszébe juttatta, ki fizetett ezért a kényelemért.

Angela előkészítette a ládáját, miközben a vendégek távozni kezdtek.

Leonardo a tó partján találta meg.

– Miért megy el?

– Betartottam az ígéretemet.

– Nem akarom, hogy azt hidd, valami mást kérni jöttem.

A fedelet rögzítő zsinórra nézett.

– Még nem fejeztem be a levelek olvasását.

–Anyám szinte mindegyikben „musted”-ként emleget.

Angela Ignacia társaként maradt, aki úgy döntött, hogy egy kis időt Santa Clarában tölt. Saját fizetést kapott, és időt arra, hogy átgondolja, mit szeretne csinálni ezután.

Leonardo sorban elolvasta a leveleket. Apró híreket talált bennük: egy kivirágzott rózsa, egy írni tanuló lány, egy nehéz délutánon közös dal. Az édesanyja akkor is az anyja maradt, amikor senki sem engedte, hogy az legyen.

Az utolsó levélben egy új versszak volt.

Angela a zongora előtt énekelte, amit Leonardo kinyitott és megjavított.

– Ha az ablakom csendes, ne hagyd abba az éneklést.

– Gondoskodj arról, aki a hangomat elvitte az ajtódig, és engedd be a tiédet.

Nem ismerte fel ezeket a szavakat. Hónapokig lepecsételve cipelte magával a levelet, és fogalma sem volt, hogy Isabel a jövőjére is gondol.

Ősszel együtt látogatták meg az igazi sírt. Leonardo elhelyezett egy követ, amelyre anyja nevét írták, és eltávolította a hamis feliratot a kápolnából.

Aztán zenét kezdett hallgatni anélkül, hogy úgy érezte volna, elárulja az emlékeit.

Először csak néhány percig maradt a galériában. Aztán elkezdte kérni Ángelát, hogy játsszon, amíg ő dolgozik. A lány beleegyezett, amikor kedve tartotta, máskor pedig inkább tovább olvasott. Leonardo megtanulta élvezni ezeket a visszautasításokat is: ez volt az első alkalom, hogy a zene abban a házban ilyen egyszerű szabadsággal tudott együtt létezni.

Angela egy kis osztályt nyitott a munkások lányai számára. Renata könyveket küldött, és amikor visszatért látogatóba, engedélyt kért, mielőtt belépett volna.

Leonardo és Angela az óráik befejezése után elkezdtek együtt sétálni. Vendégek nélkül találkoztak, és semmilyen be nem tartott ígéret nem volt közöttük.