Isabel megkérte, hogy keresse meg Leonardót, és énekeljen neki. Ángela megígérte, hogy megteszi, anélkül, hogy sejtette volna, mennyi félelmet fog érezni a falak között. Többször is belépett az irodába a markában rejtőző medállal. Gaspart mindig a közelben találta, vagy hallotta, amint olyan dolgokról beszélgetnek, amelyek túl fontosnak tűntek ahhoz, hogy félbeszakítsák őket. Egyik este leírta, amit mondania kellett; miután újra elolvasta, azt képzelte, hogy elviszik a levelét a nagybátyjához, és visszakényszerítik az intézménybe. Összetépte. Miközben a folyosókat súrolta, szemrehányást tett magának ezért a gyávaságért.

Július elején Leonardo a tó partján találta meg, amint morzsákat dobált a madaraknak. Távolabb egy gém állt mozdulatlanul a vízben.

Délelőttjeit csatornák és zsilipek ellenőrzésével töltötte. 31 évesen jobban szerette biztosítani bérlői termését, mintsem partikra járni.

„Drága a kenyér idén” – jegyezte meg.

Angela gyorsan felkelt.

– Ugatnak, amit el akartak dobni, uram.

– A madarak a patak növekedése óta a konyha közelében keresnek táplálékot.

Leonardo a gémre nézett.

– Anyám azt szokta mondani, hogy mozdulatlannak tűnnek, mert hallanak valamit, amit mi nem tudunk hallani.

Angela arca megváltozott. Először elsápadt, majd valami gyengédség jelent meg rajta, ami nyugtalanította.

– Jó volt így rájuk nézni.

Megkérdezte a nevét. Távozva Miss Mendozának szólította. Abban a házban még soha senki nem szólította így.

Gaspar azért szervezte meg a júliusi találkozót, hogy bemutassa unokaöccsét a 24 éves Renatának, egy jelentős vagyon örökösnőjének. Leonardo tudta a célt, de nem ígérte meg a házasságot.

Jelen volt a 80 éves Doña Ignacia Robles is, Isabel fiatalkoruk óta barátnője. Lassan járt, és az egyik fülére rosszul hallott, mégis olyan dolgokat vett észre, amelyek a sokkal fiatalabbak számára elkerülték a figyelmüket.

A vihar miatt a vendégek menekülni és visszafordulni sem tudtak. Renata úgy érezte, semmibe veszik. Leonardo magvakról, árakról és csatornákról beszélt neki, de egyszer sem a szépségéről.

Amikor megtudta, hogy egy szobalány titokban énekel, talált egy módszert az unalom megbüntetésére.

Gáspár mosolyogva bátorította az ötletet.

Mostanra eltűnt az a mosoly.

Angela befejezte a dalt. Az ebédlő olyan csendes lett, hogy hallani lehetett, ahogy egy üvegszilánk hullik ki Leonardo kezéből.

– Ki tanította meg erre őt?

– Egy Izabella nevű nő.

A kápolna ajtajára nézett.

– Ott van eltemetve az anyám.

Angelának a tálalószekrényre kellett tennie a kezét.

– A sír üres, uram.

– Édesanyja idén február 12-én hunyt el.

– Az előző 25 évben abban a házban élt, ahol felnőttem.

Gaspar túl magas hangon felnevetett.

– Szegény lány egy beteg asszony téveszméit valóságnak nézte.

Intett a komornyiknak.

– Vigye pihenni.

Leonardo közbelépett.

– Senki sem nyúl hozzá.

Doña Ignacia felállt, és botjára támaszkodott.

– Gáspár, maradj csendben!

Könnyes szemekkel fordult Leonardo felé.

– Az édesanyád írta azt a dalt előttem.

– Négyéves korodban elénekelte neked, miközben elaludtál a szobádban.

Hangja elvesztette határozottságát.

– Sajnálom, hogy nem emlékeztem rá teljesen, hogy megmutassam neked.

Leonardo egy szalvétába csavarta a kezét. Megkérte Angelát, hogy kísérje el a könyvtárba Petrával és Ignaciával együtt.

Mielőtt elment volna, a lány felvette az érmét, és odatette az úriember elé, aki eldobta.

– Nem ezért énekeltem.

A könyvtárban senki sem parancsolt rá, hogy álljon fel. Petra odahúzott egy széket, és Angela elkezdett beszélni.

Négyéves volt, amikor először belépett Isabel szobájába. Egy nőt talált az egyik ablaknál, ahonnan kilátás nyílt a kertre és a tóra.

Isabel megkérdezte tőle, hogy gém-e, mert hosszú lábai vannak. Angela azt válaszolta, hogy lány, és hogy az anyját keresi.

Attól a naptól kezdve, amikor csak tehette, visszatért.

Az intézmény nyilvántartásában Isabel más vezetéknéven, melankolikus özvegyként szerepelt. Évente kétszer kapott lakhatási támogatást. Nem fogadott látogatókat, és nem hagyhatta el az otthonát.

1790-ben elvesztette újszülött lányát. Férje a gyászára reagálva követelte, hogy hagyja abba a sírást. Amikor Isabella bejelentette, hogy magához viszi Leonardót, hogy a családjával éljen, a férje úgy döntött, hogy megállítja.

Sikerült rávennie két orvost, hogy aláírják a szükséges dokumentumokat. Zárt hintóban vitték el Santa Clarából. Később bejelentették a halálát.

– Azt mondták neki, hogy ha megpróbál kapcsolatba lépni veled, elküldik és megbüntetik miattad – magyarázta Angela.

Leonardo összeszorította a száját.

– Az apám 11 évvel ezelőtt meghalt.

– Csak sokkal később tudta meg.

Angela lesütötte a tekintetét.

– Gáspár továbbra is hozta a pénzt és a fenyegetéseket.

Ignacia a lány anyjáról kérdezősködött.

–Tudtam, hogy Isabelnek el kell jutnia onnan.

–Attól is félt, hogy elveszíti az állását, és hogy délután 2-kor kirúgnak minket.

Nem próbálta megvédeni. Az anyja megengedte, hogy igazságtalanság érje, és szégyenben élt. Hagyta, hogy Ángela meglátogassa Isabelt, megkapta az újságját, és megtartotta a leveleit, de soha nem volt bátorsága szembeszállni azokkal, akik fizettek neki.

Izabella megtanította a lányt olvasni, írni és dallamokat játszani egy kis hangszeren a közös helyiségben.

– Olyan volt nekem, mint egy másik anya.

Angela hangja most először elcsuklott.

– Vele voltam, amikor meghalt.

A zsebéből egy ezüstmedált vett elő. Benne egy gyermekhajfürt és egy papírdarab volt, amelyre Leonardo neve és életkora volt írva: 5 éves.

Felismerte a cipzárt, ami gyerekkorában egy eséstől eltorzult.