1. RÉSZ
Az özvegyért tett első ajánlat 25 peso volt, és a férfi, aki tette, úgy mosolygott, mintha egy fáradt öszvért venne.

A Sierra Madre Occidental lábánál, a Santa Rosalía de la Sierra terén Clara Mendoza a mellkasához szorította háromhónapos fiát, Mateót. Huszonhét éves volt, kendőjét por borította, szemei ​​kiszáradtak a sírástól. Férje, Tomás, 16 nappal korábban halt meg bélgyulladásban. Elzáloggal terhelt telket, kifizetetlen számlákat a boltban és 68 pesót hagyott maga után, amelyek azonnali kifizetését a helyi erőművész követelte.

Don Laureano Vela önkormányzati elnök, a hitelező partnere lepecsételt papírt emelt fel.

– Az adósság nem tűnik el a férjjel együtt. Az asszony egy évig fog dolgozni annak, aki kifizeti a tartozást.

Ez nem volt igazságos ítélet. Egy szerződésnek álcázott csapda. Clarának nem volt apja vagy testvére a közelben. Anyósa, Jacinta, megpróbálta megvédeni, de Laureano azzal fenyegetőzött, hogy elveszi tőle a viskóját is.

– 25 peso – mondta Evaristo Cota, egy disznóól tulajdonosa –. És ne hagyd, hogy a gyerek útban legyen.

—30 —felelte Basilio Rentería, egy csapos, aki arról volt ismert, hogy eladósodott lányokat zár be a vállalkozása mögötti szobákba.

Néhány férfi nevetett

Clara mindenki tekintetét állta. Már sírt Tomás sírjánál. Nem fog értük sírni.

Laureano felemelte a kalapácsot.

— 30 ​​peso. Ki licitál többet?

Egy fejhallgató törte meg a csendet.

Egy hatalmas gesztenyebarna ló lépett be a térre. Rajta egy sötét szakállú, széles karimájú kalapban és fenyőporral borított kabátban ülő férfi lovagolt. A nyereg mellett egy láda ostort cipelt. Megállt a zenepavilon előtt.

—¿Kinek kell összesen?

– 68 peso kamattal – válaszolta Laureano.

Az idegen elővett egy zacskót, megszámolta a pénzérméket, és letette őket az asztalra.

–Ott van a 68. Tépd szét a szerződést.

Basilio megcsinálta az autóját.

– És te vagy itt?

— Szerezd meg Arriagát

A nevetés elhalt. Gael egyedül élt egy magas szakadékban, és alig kétszer egy évben jött le a faluba sóért, kávéért, lőszerért és szerszámokért.

Laureano őrzi a pénzeket.

– Miután kifizetted a tartozást, szabad lesz. Ha veled akar jönni, az az ő döntése.

Gael Miró Clara szerepében.

– Nem vettem meg. Segítségre van szükségem a faházammal, amíg véget nem ér a tél. A tető és az étel 90 pesóba került. Ha nem akarsz, maradhatsz.

Clara Evaristóra nézett, majd Basilióra.

—Hogy érted?

– Veled van

Jacinta átfurakodott a tömegen, és megcsókolta Mateót a homlokán.

– Menj el, lányom. Már itt is prédának láttak.

Clara megfogta Gael felé nyújtott kezét, és felmászott mögé.

A távozás alatt senki sem tapsolt vagy tiltakozott. Ez fájt Clarának a legjobban. A nők félig nyitott ajtókból figyelték az eseményeket; a férfiak visszatértek a dolgukhoz, mintha nem is tűztek volna ki valakire árat. Jacinta ott állt az utca közepén, kicsinek tűnve a napon, egyik kezét felemelve, amíg egy útkanyarulat el nem tüntette szem elől.

Clara mereven lovagolt. Valahányszor Gael a nyeregtáska felé nyúlt, Clara megfeszült. Gael mintha észrevette volna, mert mielőtt bármit is elővett volna, előre bejelentette, mit fog tenni.

-Víz.

– Meg fogom igazítani a rögzítőt.

– Az ösvény összeszűkül. Fogd meg a gyereket.

Nem próbálta megérinteni a derekát, és nem is kérdezősködött Tomásról. Amikor átkeltek egy patakon, leszállt a lováról, és a gyeplőnél fogva vezette a lovat, nehogy Clara megcsússzon Mateón. Ez az óvatosság nem nyugtatta meg teljesen az özvegyet. Órákig ismert már olyan férfiakat, akik képesek voltak kedvesek lenni, mielőtt kegyetlenül behajtottak volna egy állítólagos adósságot.

Órákig tartott a mászás. A hőség elmúlt, és megjelentek a fenyőfák, a szakadékok és a hideg levegő. Gael alig szólt. Amikor Clara dideregni kezdett, átnyújtott neki egy gyapjútakarót anélkül, hogy a szükségesnél többször megérintette volna.

Alkonyatkor egy sziklákkal körülvett szakadékhoz értek. Volt ott egy karám, egy füstölő és egy vastag rönkökből készült kunyhó.

– Gyere be. Gondoskodom a lóról – mondta Gael.

Klára nyitotta ki az ajtót.

Látott egy asztalt, egy vaskályhát, a gerendákról lógó szárított húst és gyógynövényekkel teli üvegeket. Minden tiszta és szigorú volt, felkészülve a hónapokig tartó elszigeteltségre.

Aztán a távolba nézett.

Csak egy ágy volt.

Összeszorult a gyomra. Mateóba kapaszkodott, és hátrált, amíg a falnak nem ütközött. Hirtelen rájött, milyen messze van a várostól, Jacintától és minden hatóságtól.

Kint a paták dobogása elhallgatott.

Gael csizmái felkapaszkodtak a lépcsőn.

Clara védekezni akart valamivel, és talált egy kést az asztalon.

Épp akkor rejtette el a kendője alá, amikor az ajtó nyílni kezdett.

2. RÉSZ
Gael tűzifát cipelve jött be, és látta, hogy a kés nyele kikandikál Clara kendője alól. Nem közeledett.

Letette a fahasábokat a tűz mellé, meggyújtott egy lámpát, kinyitott egy ládát. Kivett belőle egy vastag szőnyeget és egy takarót.

–Az ágy a tiéd és Mateóé. Én itt alszom.

Klára nem engedte el a kést.

– Mit vársz tőlem?

–Neki kellene tartania a tüzet, amikor elmegyek. Neki kellene gondoskodnia az ételről és segítenie a hús sózásában. Én meg vadászni fogok, fát vágok és vizet hozok, ameddig csak tudok.

– És tavasszal?