Két nappal később megkezdték az ereszkedést. Mateo Clara mellkasán dőlt, és minden alkalommal nevetett, amikor Gael közelebb vitte a lovat az övéhez. A fiú már nyúlt is felé. Gael elmosolyodott, de aztán gyorsan elkapta a tekintetét.

Másnap délben megjelent Sierrai Szent Rozália.

Klára megfeszült.

– Azt hittem, egyenesen Durangóba megyünk.

– Az anyósodnak joga van látni a gyereket, mielőtt eldöntöd, hová mész.

A kifejezés irritálta.

– Mielőtt döntenék?

-Igen.

Gael nem magyarázkodott bővebben.

Amikor beléptek a főutcára, az emberek felismerték őket. Ugyanazok az ablakok, amelyeket hónapokkal korábban a kamu árverés során zárva tartottak, most nyitva voltak. A pletykák gyorsabban terjedtek, mint a lovak.

Jacinta még a cipőjét sem húzta fel, amikor elhagyta a viskóját.

– Klára!

Odafutott felé. Clara leszállt a bicikliről Mateóval, és a két nő sírva megölelte egymást. Jacinta újra meg újra megcsókolta a gyereket.

– Azt hittem, soha többé nem látom őket.

Aztán Gaelre nézett.

– Jól bánt veled?

Clara ismét ránézett. Gael az állatokkal maradt, külön, mintha a válasz nem is az övé lenne.

– Úgy bánt velem, ahogy senki más ebben a városban nem mert volna.

Jácinta megértette.

A találkozó itt véget is ért volna, ha nem lett volna Laureano Vela. A törzsfőnök Basilio és két férfi kíséretében jelent meg a sátorból. Ferde mosollyal nézett Clara tiszta ruhájára, az egészséges gyermekre és Gaelre.

– Hűha. Az özvegy hegyi hölggyé változva tért vissza.

Gael nem reagált.

Laureano így folytatta:

– Gondolom, azért jött, hogy megköszönje nekünk az adósságai rendezését.

Klára újra érezte a régi félelmet, de nem tartott sokáig.

– Nem javítottál meg semmit. Megpróbáltad eladni a munkámat azzal, hogy kihasználtad azt a tényt, hogy épp most temettem el a férjemet.

Többen megálltak hallgatózni.

– Vigyázz, mit mondasz – figyelmeztetett Laureano. – Volt ott egy dokumentum.

Jacinta bement a viskóba, és egy összehajtott papírdarabbal tért vissza.

– És van egy nyugta is.

Ez volt az a nyugta, amit maga Laureano írt alá, amikor Gael kifizette a 68 pesót. Jacinta egész télen megőrizte.

„A tartozást rendeztük” – mondta. „És több nő is elmondta már, hogy mit tettek velük hasonló szerződések esetén.”

Laureano arca megváltozott.

Clarának nem kellett csodálatos hatalom ahhoz, hogy megérkezzen, és nem is kellett valakinek, aki ott helyben megbilincseli. Elég volt látni, hogy az emberek most először nem néznek el. Egy kereskedő hangosan megerősítette, hogy Laureano kamatot számít fel, ami soha nem jelent meg a számlákon. Egy idős özvegy azt mondta, hogy ők is megpróbálták rávenni, hogy egy ültetvényen dolgozzon.

Gael hallgatott.

Basilio egy lépést tett Clara felé.

– Biztosan sok bátorságod volt ahhoz, hogy azzal a vademberrel éltél.

Gael a kantár felé nyúlt, nem a puska felé.

Klára előtte állt.

– Nem. Már megvolt hozzá a bátorságom. Amire szükségem volt, az az volt, hogy ne higgyem azt, hogy jogod van dönteni helyettem.

Basilio a földre köpött, és elsétált.

Jacinta bevezette Clarát és Mateót a kunyhóba. Kávét és babot készített. Amíg a gyerek aludt, az idős asszony megfogta a menye kezét.

– Maradj velem.

Klára gyengéden nézett rá.

– Alig férünk el itt.

–Majd kitalálunk valamit. Te tudsz varrni. Én tudok gondoskodni Mateóról. Nem kell visszamenned abba a hegyvonulatba.

– Miért félsz Gaeltől?

Jácinta habozott.

– Mert félek, hogy újra egy férfitól függsz.

Clarát nem sértette meg ez az aggodalom. Talán ez volt a legőszintébb kérdés, amit valaha is feltettek neki.

– Nekem is volt ilyen félelmem.

– És már nem?

Clara kinézett az ablakon. Gael kint volt, és egy kilazult patkót javított az öszvéren. Mateo, aki frissen ébredt, esetlen hangokkal hívogatni kezdte a földre terített takaróból. Gael azonnal felkapta a fejét.

„Már nem függök tőle úgy, ahogy elképzeled. Tudom, hogyan kell tüzet gyújtani a térdig érő hóban. Tudom, hogyan kell bőrt cserzni, húst sózni, lőni, és hónapokra elegendő élelmiszert kezelni. Tudom, hogy túlélhetem. Ő is tudja.”

Jácinta lehalkította a hangját.

– Akkor miért hoz téged Durangóba?

Klára nem kapott választ.

Hajnalban elbúcsúztak. Jacinta megölelte Gaelt, mielőtt az megállíthatta volna.

– Ha megríkatod, megmászom azt a hegyet, még akkor is, ha gyalog kell tennem.

Gael most először tűnt megfélemlítettnek.

– Igen, asszonyom.

Órákkal később egy elágazáshoz értek. Az egyik ösvény Durango és az állomás felé lejtett lefelé. A másik visszavezetett a hegyekbe.

Gael megállította a gesztenyebarna lovat.

Elővette a 90 pesót tartalmazó zacskót, és átnyújtotta Clarának.

—Ahogy megállapodtunk.

Nem fogadta el.

„Gael, nézz rám!”

Engedelmeskedett.

– Azt akarod, hogy elmenjek?

Megfeszült az állkapcsa.

– Az akarás nem számít.

– Igen, tudom.

Gael mély lélegzetet vett. Mateóra nézett, majd a mögöttük magasodó csúcsokra.

„Amikor megláttalak azon a téren, mindenki úgy beszélt rólad, mintha egy élőhalott adósság lennél. Megfizettem, mert undorodtam tőled. Aztán arra gondoltam, hogy talán szükségem lesz valakire télre. Ennyi volt.”

Clara szúrást érzett, de hagyta, hogy folytassa.

– Aztán várni kezdtél rám. Otthont teremtettél, ahol csak menedékem volt. Mateo keresni kezdett, amikor beléptem az ajtón. És jobban félni kezdtem a májustól, mint bármilyen havazástól.