– Májusban megnyílik a határ. Elviszem a durangói állomásra, fizetek neki 90 pesót, és megszabadul tőlem.

Azon az estén Gael babot főzött szárított hússal, letette Clara tányérját az asztalra, és a földön ülve evett. Órákba telt, mire Clara elaludt, de Gael nem mozdult a szőnyegéről.

A hetek során a félelem szokássá vált. Clara felfedezte, hogy Gael nem szavakban, hanem tettekben kedves. Ha szarvassal tért vissza, először a legjobb húst tette félre neki. Ha Mateo sírt, miközben Clara mosott, Gael letette a puskáját, ügyetlenül felkapta a fiút, és körbevezette az asztalnál, amíg megnyugodott.

Mateo kezdte felismerni. Valahányszor meghallotta a csizmája dobogását a verandán, dobbantott a padlón. Gael úgy tett, mintha nem lenne izgatott, pedig mindig hozott magával valamit: egy tollat, egy fényes követ, egy falóvat.

Október végén esett az első nagy havazás. Gael egy hegygerinc felé indult húst keresni, mielőtt a tél lezárná a völgyet.

– Nem szeretem az eget – mondta Clara.

– Sötétedés előtt visszajövök.

Nem jött vissza.

Ahogy leszállt az este, a szél úgy csapkodott a kunyhóba, mintha le akarná tépni a hegyről. Clara otthagyta Mateót aludni, felvette Gael kabátját, és kiment a veranda szélére.

– Szerezd meg!

A vihar elnyelte a hangját.

Éppen belépni készült, amikor egy árnyékot pillantott meg a hóban. Gael támolyogva jelent meg, egy zsák húst cipelve. A válla felhasadt, szakállát pedig jég borította.

Klára odarohant, hogy átölelje.

– Azt hittem, meghaltál!

– Mit csinálsz kint? Mateo bent van!

–Pontosan ezért. Ha meghalsz, mindketten itt fogunk csapdába esni.

Gael úgy nézett rá, mintha évek óta senki sem törődött volna vele ennyire.

Odabent Clara forralt vízzel és brandyvel tisztította meg a sebet. Gael összeszorította a fogát, miközben Clara árnikakenőcsöt kent rá.

– Megmondtam, hogy visszajövök.

– Még a halottak is tesznek ígéreteket, mielőtt meghalnak.

Gael röviden felnevetett. Aztán elhallgattak, túl közel voltak egymáshoz.

– Clara – mormolta –, nem tudom, hogyan kell ezt csinálni.

-Milyen dolgot?

– Ha van valaki, aki várja, hogy visszajöjj.

Felnézett. Most először látta sem a férfit a téren, sem a remetét a hegyen. Valakit látott, aki annyira hozzászokott az egyedülléthez, hogy a gyengédség jobban megrémítette, mint egy vihart.

Klára megcsókolta.

Nem voltak ígéretek. Csak két sebzett lélek, akik rájöttek, hogy egy alku miatt többé nem osztoznak a faházban. Attól az éjszakától kezdve a köztük lévő távolság fokozatosan eltűnt, mindenféle ceremónia vagy nagyszabású bejelentés nélkül. A hegy megtanította nekik, hogy bizonyos igazságok előbb bizonyításra kerülnek, mint kimondásra.

A tél beköszöntött rájuk. Januárban Gael abbahagyta a földön alvást. Februárra Mateo már a csizmája mögött mászott, Gael pedig megtanulta, hogyan kell pelenkát cserélni segítségkérés nélkül.

Aztán megérkeztek a farkasok.

A gesztenyebarna ló kétségbeesetten nyerített pirkadat előtt. Gael kiugrott az ágyból, felkapta a puskát, és kiment. Clara felkapta Mateót, és bekukucskált egy résen.

Hat farkas vette körül a füstölőt. Az éhség a karámba űzte őket.

Gael lőtt. Az egyik farkas elesett, a többi szétszóródott, de kettő visszatért oldalról. Egy másik egy hótorlaszból a tornácra ugrott.

Gael elsütötte a puskáját.

A mechanizmus beragadt.

Az állat a hátára vetette magát.

Clara otthagyta Mateót a faágyban, elvette Gael revolverét és kinyitotta az ajtót.

Szinte célzás nélkül lőtt.

Az ütés a kerethez csapta. Amikor a látása kitisztult, a farkas mozdulatlanul feküdt Gael lábánál. A többiek eltűntek a fenyőfák között.

Gael dühösen, sápadtan lépett be.

– Megmondtam, hogy ne menj ki!

– És megmondtam, hogy ne halj meg.

Épp válaszolni akart, de meglátta Clara meztelen lábát a jeges deszkákon, és a kezét, ami még mindig remegett.

Aztán megölelte.

Mateo sírni kezdett a kiságyában. Gael arrébb lépett, felvette, és gondolkodás nélkül a mellkasához ölelte.

A gyerek azonnal megnyugodott.

Klára csendben nézte végig a jelenetet.

Gael megcsókolta Mateo homlokát, majd olyan arckifejezéssel nézett Clarára, ami lefegyverezte a lányt.

– A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom, hogyan kell visszaadni őket májusban.

Klára úgy érezte, megáll a szíve.

Mert addig a pillanatig elfelejtettem, hogy May még létezik.

3. RÉSZ
Májusban olyan robajjal kezdődött az olvadás, amely mintha kettéhasította volna a hegyláncot. A patak megduzzadt, a hó visszahúzódott a tisztásokról, és a sár újra megjelent a fenyők alatt. Minden egyes kitisztuló ösvényszakasz közelebb hozott egy dátumot, amelyet Clara már nem akart megnevezni.

Gael a tettei révén említette őt.

Ellenőrizte a gesztenyebarna ló nyergét. Megkente a szíjakat. Előkészítette az öszvért az élelem szállítására. Félretett szárított húst, kemény tortillákat, kávét és egy takarót Mateónak. Minél közelebb ért az út, annál kevesebbet beszélt.

Clara a lehető legrosszabb módon értelmezte a hallgatását. Megosztotta vele az éhséget, a félelmet, az ágyat, a sebeket és életének egész hónapjait. Gael mégis eltökéltnek tűnt, hogy betartja a megállapodást, mintha mi sem változott volna.

Egyik reggel azon kapta, hogy pénzérméket számolgat.

– Ez az én 90 pesóm?

Gael bezárta a tőzsdét.

-Igen.

– Megkérdezheted, hogy el akarok-e menni.

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Megígértem, hogy elviszlek.

— Az nem ugyanaz.

– Számomra igen.

Clara elment, mielőtt a férfi látta volna, hogy könnyek szöknek a szemébe.