– Ez lehetetlen – suttogta a vezérigazgató, amikor a felesége – csak névleg – azt mondta: – Terhes vagyok.

– Ha nem lennék terhes, akkor is arra kérnél, hogy maradjak?

Mateo Ibarra kinyitotta a száját, de nem válaszolt.

Renata Cruz a mappára nézett az asztalon. Az utolsó oldalon a házassága végét jelentő dátum állt: jövő hétfőn.

Simogatta a még mindig lapos hasát.

– Csak ennyit kellett tudnom.

Felállt, mielőtt Mateo szavakat találhatott volna. Mateo hallotta a lépteit a lépcsőn, és rájött, hogy elveszítheti a szeretett nőt, éppen akkor, amikor azt hiszi, hogy elnyerte a családot, amelyre mindig is vágyott.

Minden 11 hónappal korábban kezdődött, egy guadalajarai irodában.

Mateo 36 éves volt és egy befektetési céget vezetett. Az alkalmazottai ismerték a beosztását, az igényeit és azt, hogy pontosan hogyan kell kitöltenie a kávéját. Senki sem tudta, mit csinál, amikor hazaért.

A válasz egyszerű volt: tovább dolgozni.

29 évesen egy szakorvos elmagyarázta neki, hogy kevés esélye van a természetes úton történő fogantatásra. Mateo meggyőződve arról, hogy jogerős ítéletet kapott, távozott a rendelőből.

Soha többé nem kérdezte.

Eltette a tanulmányait egy dobozba, és elkezdte bezárni a többi ajtót: a kapcsolatokat, a közös terveket, a vasárnapokat, amelyek nem a számítógép előtt értek véget.

Aztán megjelent Don Aurelio Cárdenas, egy tengeri szállítmányozási vállalat tulajdonosa, aki partnert keresett vállalkozása modernizálásához.

Evés közben a férfi a családja felől érdeklődött.

– Nem vagyok nős – felelte Mateo.

Don Aurelio letette a villáját.

—Olyan valakit keresek, aki tudja, hogyan kell valami maradandót építeni az irodán kívül is.

Mateo megkérdőjelezhette volna ezt a feltételt. Ehelyett az üzlet elvesztésétől való félelmét egy abszurd ötletté alakította: egy évre feleségül venni valakit, aki hajlandó feleségként viselkedni.

Az asszisztense, Lorena, ismert egy nőt, akinek pénzre volt szüksége, és tudta, hogyan kell titkolózni.

Renata vizes, göndör hajjal és egy mappával, tele számlákkal érkezett.

28 éves volt, egy virágboltban dolgozott, és éppen édesanyja hosszú betegsége miatti adósságait fizette ki.

– Lorena azt mondja, feleségre van szüksége – jegyezte meg anélkül, hogy leült volna. – Remélem, őt is meg kell hallgatnom.

Mateo megmutatta neki az ajánlatát: külön szobák, részvétel bizonyos eseményeken, költségtérítés és havi kompenzáció.

Az év végén megkezdik a válópert.

Renata mosolygás nélkül olvasott.

Kérte, hogy elvigyék a dokumentumokat, és konzultáljanak velük egy ügyvéddel.

3 nap múlva visszatért a változással.

–Azt akarom, hogy a fizetésem független legyen attól, hogy kedvel-e engem. Azt is szeretném, ha megtarthatnám az állásomat, és képes lennék otthagyni, ha az életem veszélyessé válna számomra.

Mateo egyetértett.

– És még valami – tette hozzá –, felbérelhetsz vacsorára. A testem, a vonzalmaim és a hallgatásom a megállapodottakon kívül az enyém.

Felnézett.

-Értem.

– Jobban teszi. Hangosan nevetek és énekelek, még akkor is, ha senki sem kér rá. Nem fogok egy évet azzal tölteni, hogy valaki másnak tettetem magam, mint aki nem vagyok.

Mateo most először érzett mosolygásra vágyat.

A polgári esküvőn 40 ember vett részt egy kis guadalajarai szállodában. Don Aurelio feleségével volt jelen.

Renata halványrózsaszín ruhát és anyja fülbevalóját viselte.

Mateo megkönnyebbülésre számított, amikor aláírják a szerződést. Amikor azonban felhúzta a gyűrűt az ujjára, néhány másodperccel a kelleténél tovább fogta a kezét.

A nő ránézett.

Úgy engedte el, mintha valami veszélyes dolog csinálásán rajtakapták volna.

A házban megmutatta neki a szobákat.

– A tiéd itt van. Az enyém az utca túloldalán van.

Renata otthagyta a bőröndjét.

– Milyen kényelmes. Még ahhoz is, hogy jó éjszakát kívánjunk, át kell lépni egy határt.

Máté nem válaszolt.

Azon az estén lefeküdve a lány nevetésére gondolt.

Másnap reggel Renata egy makulátlan konyhát, egy bonyolult kávéfőzőt és egyetlen csészét talált.

Doña Elvira, aki a házra vigyázott, megjelent egy kosár ruhával.

– Az úr állva reggelizik.

Renata a székekre nézett.

– Szóval évek óta szedik a lakbért anélkül, hogy dolgoznának.

Elvira hangosan felnevetett.

Néhány napon belül napraforgók voltak az asztalon, zene szólt a reggeli alatt, és egy zöld csésze volt Mateoé mellett.

Megállt a virágok előtt.

– Nem voltak betervezve.

– És Lorena migrénje sem, amikor deszkát cserélsz. Az élet tartogat meglepetéseket.

Mateo töltött magának egy kávét.

Renata chilaquiles-eket tett elé.

Végül leült.

Aztán elkezdett korán hazajönni.

Először azt mondta, fontos, hogy a házasság hihetőnek tűnjön. Később rájött, hogy minden kifogást keres, hogy Renata vacsora előtt megérkezzen.

Egyik este a kanapén aludva találta, egy nyitott könyvvel a kezében.

Megjelölte az oldalt, és betakarta egy takaróval.

Másnap narancsos kenyeret tett a tányérjára.

Mateo említette, hogy az édesanyja készítette fel, amikor gyerek volt.

Senki sem említette a takarót.

Még a morzsákat is megette.

Renata tovább dolgozott a virágboltban. Mateo látta, hogy kimerülten, apró vágásokkal az ujjain tér vissza, és felajánlotta neki, hogy fizet neki, ha felmond.

Tagadta.

– Nem akarom, hogy minden, ami vagyok, tőled függjön.

Mateo kezdte megérteni, hogy valakiről gondoskodni nem azt jelenti, hogy kérdés nélkül megoldjuk az életét.

Egyik délután Renata megérkezett anyja fényképével, hogy kitegye a szobájába. Mateo felismerte a háttérben a piacot.