– Nem kételkedtem benned. Megpróbáltam megérteni valamit, amit évekig lehetetlennek hittem.

Renata ajka remegett.

Mateo megfogta a kezét.

-Hiszek neked.

A mellkasának dőlve sírt.

Később leült mellé, és a képet bámulta, képtelen volt levenni róla a szemét.

– Tényleg ott van?

Renáta bólintott.

Mateo most sírt először, mióta ismerte.

Visszatért a szakemberhez, aki átnézte a dossziét.

A jelentés csökkent lehetőségről beszélt, sohasem teljes lehetetlenségről.

Mateo anélkül hallgatta a magyarázatot, hogy garanciának vette volna a jövőre nézve.

Készen hagyta el az orvosi rendelőt, hogy napról napra elkísérje a terhességet.

És ekkor kezdett el egy újabb hibát elkövetni.

Beszélt kiságyakról, biztosításokról, iskolákról és megtakarítási számlákról. Felhívott egy építészt, hogy átalakítson egy szobát.

Megkérdezte, hogy Renata evett-e, fáradt-e, és szüksége van-e valamire.

De sosem mondta ki, hogy szereti.

Látta a boldogságát, és örült neki. Ránézett a naptárra is.

Hétfőn még közelebb jött.

Egyik délután Mateo egy új dokumentumot tett az asztalra.

–Megkértem az ügyvédemet, hogy törölje a felmondási dátumot. Maradhatunk úgy, ahogy vagyunk, és felnevelhetjük a gyereket.

Renáta egy pillanatra elállt a lélegzete.

— Hogy állunk?

– Ez a legértelmesebb megoldás.

Aztán jött a kérdés.

– Ha nem lennék terhes, akkor is arra kérnél, hogy maradjak?

Mateo hallgatása csak néhány másodpercig tartott.

Ez elég volt.

Renata visszament a szobájába.

Követte az ajtóig.

– Nem értetted, mire gondoltam.

Sírva fordult meg.

–Szeretlek. És nem akarom az életemet azzal tölteni, hogy azon tűnődj, azért vagy-e velem, mert szeretsz, vagy azért, mert apa leszel.

Mateo tett egy lépést.

Renáta felemelte a kezét.

„Soha nem foglak megakadályozni abban, hogy felneveld a gyermekünket. De engem is meg kell választani.”

Nem talált olyan választ, ami ne tűnne adminisztratív magyarázatnak.

3 napig elviselhetetlen udvariassággal reggeliztek.

Renata abbahagyta az éneklést.

Mateo még a hangtalan dalokat is hiányolta.

Pénteken rajtakapta, amint egy bőröndöt pakolt.

Ruhák, könyvek és egy papírba csomagolt szárított napraforgó volt ott.

„Találtam egy lakást az unokatestvérem közelében” – magyarázta. „Nagy ablaka van. Megszervezhetünk látogatásokat és konzultációkat.”

Mateo a napraforgóra nézett.

Nem az a nő volt, aki drága dolgokat vásárolt.

Renata próbálta megmenteni az érzéseit anélkül, hogy olyan helyen maradna, ahol nem tudta, hogy szükség van-e rá.

Szólni kért.

Leült az ágyra.

Mateo közéjük tette a mappát.

– Már utánanéztem, hogyan lehet felmondani a megállapodást anélkül, hogy visszatartanék a fizetéseket, vagy kényszerítenék a maradásra. Ha úgy döntesz, hogy elmész, betartjuk az aláírásunkat.

Renata figyelte őt.

Elővett egy újabb papírdarabot.

Egy kézzel írott papírlap volt.

A dátum 2 héttel azelőttnek felelt meg, mielőtt tudott volna a terhességről.

– Én írtam, és túl gyáva voltam ahhoz, hogy odaadjam neked.

Renata elolvasta az első sort:

„Nem akarom, hogy eljöjjön a nap, amikor meg kell tanulnom reggelizni a zöld bögréd nélkül.”

Könnyek homályosították a látását.

Mateo mély levegőt vett.

–Még azelőtt a megpróbáltatás előtt elkezdtelek szeretni. Amikor arra vártam, hogy elmeséld, hogyan történt. Amikor megtudtam, hogy a hallgatásod mást jelent. Amikor ébren akartam maradni, csak hogy hallgassam, ahogy olvasol.

Renata a térdéhez szorította a lepedőt.

– És miért nem mondtad?

– Mert az alkudozás tudása nem tanított meg arra, hogy elfogadjam, hogy valaki elutasíthat. Biztosítani akartam a jelenlétedet anélkül, hogy kockáztatnám, hogy a szerelmedet kérjem.

Lesütötte a tekintetét.

– És egy záradék miatt úgy éreztetted veled, hogy pótolható vagy.

Sírva nézett rá anélkül, hogy elnézett volna.

Máté nem nyúlt a hasához.

Megfogta a kezét.

–Még akkor is téged választanálak, ha soha nem lennének gyerekeink. Már azelőtt téged választottam, hogy tudtam volna, hogy lehet egy. Szeretlek, Renata.

Kiengedte a lélegzetét, amit napok óta benntartott.

– Több kell nekem, mint csak ez az este.

-Tudom.

Nem pakolták ki azonnal a bőröndöt.

Hajnalig beszélgettek. Megegyeztek, hogy véget vetnek a pénzügyi megállapodásnak, megtartják azt, ami Renatát védte, és jogi képviselet nélkül építik tovább a házasságukat.

Máténak is szembe kellett néznie a kezdeti hazugsággal.

Találkozót kért Don Aureliotól, és bevallotta, hogyan kezdődött az esküvő.

Az üzletember közbeszólás nélkül hallgatta végig.

„Nem fogom csak azért igazolni, mert most már kedvelik egymást” – mondta végül. „Újra kell értékelnem, hogy kivel kötök üzletet.”

Mateo egyetértett.

A kereskedelmi megállapodást felfüggesztették.

Nem volt biztos benne, hogy elveszíti-e a befektetését.

Renata találta a konyhában.

— Hogy ment?

-Éppen.

A nő megölelte.

Mateo megértette, hogy nehéz napjuk lehet anélkül, hogy egyedül lennének.

Don Aurelio hónapokkal később, új körülmények között és a cég munkájának áttekintése után folytatta a tárgyalásokat.

Mateo addigra már megtanulta, hogyan kell kimondani az igazat, mielőtt vészhelyzet alakulna ki belőle.

Renata a virágboltban maradt, és elkezdte saját maga tervezni a virágkompozíciókat. A férfi megtanulta, hogy először kérjen pénzt, mielőtt pénzt ajánlana fel, hogy meghallgassa az aggodalmakat anélkül, hogy tervvé változtatná azokat, és hogy akkor is kimondja, hogy szereti, amikor veszekednek.

Egyik délután kimerülten ért haza, és nem akart beszélni. Mateo otthagyott egy kis vizet a kanapé mellett, és leült a közelbe. Amikor Renata az ölébe tette a lábát, Mateo elmosolyodott és várt. Azon az estén nem oldottak meg semmilyen problémát; a nő ki tudott pihenni anélkül, hogy ítélkeznének felette, Mateo pedig rájött, hogy az is elég, ha egyszerűen ott van mellette.